reblog

Laura néni a gondolataiba mélyedve ült a nappaliban. Iris ismét erőtől duzzadt és lelkes volt, jó volt ránézni. Tudta, hitte, hogy ezek után minden akadályt sikerrel fog venni az életben. Volt már padlón és fel tudott állni, ez az igazi nagy teljesítmény. Csak hát mi vár rá az életben? Laura néni éppenséggel csak némi homályos elképzeléssel rendelkezett arról, mi mindent csinálhatna a lány, ám a döntésekbe nem szeretett volna beleszólni. Eszébe jutott Iris fiatalon meghalt édesanyja, akivel sokszor hosszan beszélgettek, és tudta jól, mennyi szépet gondolt tehetséges lány jövőjéről. Vajon az a szép jövő ott várja a messzi Angliában? Colin gyakran hívta, de a telefon az csak telefon. Sokak szerint a távolság erősíti a kapcsolatokat. Mások meg azt mondják, a távolságnak már a nevében is benne van, hogy eltávolítja az embereket. Keveset beszéltek erről Irisszal, pedig úgy érezte, a lány egyelőre nem sürgeti a visszautazást. Az okát ennek csak ő tudhatta pontosan, ám Laura néni úgy érezte, hirtelen felszabadulva a lelki terhek jelentős része alól Iris újra az a laza, kicsit felelőtlen lány lett, mint aki az egyetem után csak úgy elutazott több hónapra Európába.

A kötöttséggel járó, roppant nyugalmas élet egy huszonéves, energikus amerikai lány számára talán túl nagy változás is lett volna. Amióta hazajött Mexikóból, elég sokat járt el otthonról. Hűséges volt, tehát nem férfiakra vadászott, egyszerűen csak újból pörgött, amire Phoenixben minden lehetősége megvolt. Jó volt ránézni a csinos lányra, ám Laura néni lassacskán elkezdte sajnálni a türelmes, talán túlságosan is megértő, udvarias és korrekt Colint. Iris most is a szobájában volt, épp készülődött, este el akart menni. Ezt rendjén levőnek érezte nénikéje, mégis úgy érezte, néhány dolog túlságosan nyitva lett hagyva.

A töprengést csengetés szakította félbe. Jóképű fiatal férfi állt az ajtóban, Laura néninek egyből ismerős volt az arca.

– Üdvözlöm, hölgyem. Frank Dooley nyomozó vagyok, már találkoztunk egyszer. Beszélhetnék az unokahúgával?

– Természetesen, fáradjon be. Azonnal szólok neki, addig foglaljon helyet.

– Nem, köszönöm, csak pár percre jöttem.

Míg az idős hölgy felment az emeletre, a nyomozó villámgyorsan szemrevételezte a lakást. Semmi jelét nem látta gyanús dolgoknak, olyan szinten volt átlagos a ház, amennyire az csak Arizonában egy kertvárosban lehet. Közben megérkezett Iris, aki már csinos ruhában volt, enyhe sminkkel. Talán maga sem tudta mennyire szép így, amikor rendesen felöltözik és elbűvölő mosoly van az arcán. Vannak olyanok, akik nem mindig érzik a saját vonzerejüket, ám a környezetükben mindenki más látja ezt– Dooley-ra is hatással volt Iris megjelenése. Ám ő elhessegette ezeket a gondolatait. Arra hivatkozva, hogy még van egy papír, ami kimaradt az előző paksamétából, váltott pár szót a lánnyal, és mindenre figyelt. Se meglepettséget, se ijedelmet nem tapasztalt, és ekkor már szinte száz százalékig biztos volt benne, hogy nem démoni bűnözővel állt szemben. Elköszönt és az autójához ment.

Azt mondta magának, hogy csak a lelkiismerete megnyugtatása végett áll kicsit odébb figyelő pozícióba, de ez már nem annyira az ügynek szólt, hanem a lánynak. A nyomozó haragudott magára, ez mégis kevés volt ahhoz, hogy elhajtson. Később taxi érkezett a ház elé, Iris kijött, beszállt és a taxi a belváros fele indult. Dooley észrevétlenül követte az autót, ami egy kávézónál fékezett. A távolabb leparkolt nyomozó azt látta, hogy egy másik fiatal nő várja Irist, vélhetően a barátnő, akit a mexikói út kapcsán említett. A kocsiban ülve töprengett mitévő legyen. Egyelőre senki nem tűnt fel a két csacsogó lány környezetében. Végül elhatározásra jutott, kiszállt az autóból és a kávézó felé indult. Olyan irányból lépett be, ahonnan a lány láthatta őt, neki viszont nem kellett ránéznie. Kíváncsi volt, hogy történik-e valami. Egy asztalhoz ült, kávét rendelt, és kinézett az utcára.

Nem sokkal később Iris a pult felé ment, és feltűnt neki Dooley ismerős arca. Odament az asztalhoz és üdvözölte:

– Nocsak, rendőrök is járnak ilyen helyekre?

– Szolgálaton kívül minden szabad. Vagyis majdnem minden – mondta nevetve a nyomozó.

– Még nem láttam itt soha. Mi a barátnőmmel vagyunk itt – mutatott asztaluk felé Iris –, nem akar hozzánk ülni?

– Csak ha nem zavarok.

– Ugyan már, jöjjön.

Liz érdeklődve nézte a jóképű, magas, kefehajú férfit, aki Iris kíséretében az asztaluk felé tartott. Amikor megtudta, hogy nyomozó, kicsit más szemmel nézett rá, de alapvetően szimpatikus volt számára a férfi, aki kicsit mentegetőzött amiért talán zavar, és azt is közölte, csak rövid ideig marad. Néhány percen át semleges témákról beszélgettek. Dooley megtudta, hogy tényleg a szőke lány volt az a bizonyos barátnő, aki ott volt Mexikóban is. Minden gyanúja eloszlott. Iris pont ekkor kezdte el megérteni, hogy a véletlenek összjátéka helyett a tények felderítése miatt bukkant fel itt a rendőr, és korábban Laura néninél is. Beszélgetés közben járt az agya, de nem tudott haragudni a rendőrre. Végülis teljesen világos, bejelenti a bűntényt, aztán mégis elutazik, és pont Mexikóba, ahova állítólag apja szökött. Magában még kuncogott is, ahogy elképzelte magát rafinált bűnözőként. Liz közben jóképűsége ellenére sem találta elég vonzónak Dooley-t, mert élt benne némi bizonytalanság a rendőrökkel szemben. Azt is érezte, hogy a férfi a másik lány miatt ül az asztaluknál, ehhez pedig nem volt köze. Pár percnyire kettesben akarta őket hagyni, így elnézést kért és kiment a mosdóba. Iris huncut szemmel nézett a rendőrre:

– Ugye oka van annak, hogy maga most itt van?

– Hogy érti? – kérdezte Dooley, meglepett arcot vágva. Nem tudta, hogy a lány melyik indokra gondol, a nyomozásra vagy a vonzódásra.

– Nem kell kertelnie. Most jöttem rá, hogy biztos gyanús lehettem ezzel a mexikói utazással.

– Maga nagyon rafinált, még szerencse, hogy ravaszságát nem a bűn szolgálatába állította.

– Teljesen biztos benne? – kérdezte Iris kuncogva.

– Őszinte leszek: azt hiszem, szögre akaszthatom az egyenruhámat, ha ilyen kiválóan az orromnál fogva tudott volna vezetni. Már délután tudtam, hogy pár véletlen egybeesésről van szó.

– Laura néninél? Nos, örülök neki, hogy tisztáztam magam, de... Most maga jön. Ha délután tudta, miért tűnt fel itt is?

A nyomozó kicsit zavartan tekergette a nyakát. Egy rendőrnek határozottnak kell lenni, és ő az is volt, de most egészen más szerepben ült ennél az asztalnál. Ha már úgyis elég nyíltan beszéltek, inkább nem kertelt:

– Kedves Iris, ennek tényleg más oka van. Talán helytelen ezzel előhozakodni, mégis ki kell mondjam. Szívesen találkoznék még magával. Nem mint nyomozó és sértett, hanem máshogy – mondta ki gyorsan a férfi ami már jó ideje a fejében járt, de mielőtt Iris replikázott volna valamit, Dooley közbevágott –, csak azt kérem, most ne mondjon semmit. Tudja, hiába látszom másfélének, bennem is rejtőzik egy elnyomott romantikus én. Ma kedd van, hívjon fel csütörtök délelőtt. Majd akkor ráér elutasítani, ha akar, vagy elmondhatja mire jutott ez alatt a két nap alatt. A számomat tudja, munkaidőben jellemzően benn vagyok az irodában. Tényleg azt szeretném, ha csak akkor válaszolna, hagyjon nekem ennyi esélyt a reménykedésre.

Iris picit meglepődött. Némileg jól is esett neki amit hallott. Eddig Dooley mint férfi eszébe sem jutott, most pedig kénytelen volt alaposan végigmérni. Jó megjelenésű, komoly ember volt, és a megérzései azt súgták, tisztességes és szenvedélyes egyszerre. Sok-sok dolog pörgött az agyában, ám mielőtt ezeket elmondhatta volna, Liz visszatért, a nyomozó pedig búcsúzkodni kezdett. Gyorsan el is ment, Liz pedig mintha megérezte volna mi volt a téma, egyből rákérdezett:

– Lemaradtam valami izgalmasról?

– Kiderült, a nyomozót az ügy mellett én is érdeklem.

– Igazán csinos fiú. Kár, hogy te...

– Kár – csúszott ki Iris száján, majd észbe kapott –, azaz fenét kár. Ugye?

– Kicsim, én tudjam?

Iris abba az irányba nézett, amerre a nyomozó kilépett a kávézóból, majd újból a barátnője felé fordult. Ott folytatták a beszélgetést, ahol a nyomozó megjelenése előtt abbahagyták, és ezt a témát már egyikük sem hozta szóba az este folyamán. Mind a ketten tudták, hogy Irisnak még lesznek hosszú, álmatlan éjszakái. Azt pedig csak sejtették, hogy Dooley sem fog nyugodtan aludni azon az estén.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

A búvárok még csak pár perce voltak víz alatt. A rutintalan Iris kicsivel többet nézte a műszereit, de alapvetően nem lógott ki a csoportból. Úszott a nagy kékben, igyekezett figyelni a vezetőre, meg az őt körülvevő sürgő-forgó tengeri élővilágra is. Ez már a második merülése volt Mexikóban, és ahogy lebegett a nagy kékben, hirtelen átfutott rajta a gondolat: hogy is került ide? Eszébe jutott a tanfolyam, az első próbálkozások az oktató felügyelete alatt, amikor nem csak neki, hanem Colinnak is meg szeretett volna felelni. Igen, az, hogy a merülés egyáltalán szóba került, gyakorlatilag ennek a kapcsolatnak köszönhető. Most, a kedvese nélkül a Karib-tenger mélyén egy pillanatra minden félelmetes volt, olyan értelmetlennek látszott a sok cipekedés, pakolás, előkészület, hiszen ez nem is neki való, nem is róla szól– de ez csak egy bizonytalan pillanat volt. A következő másodpercben máris jött egy újabb színes halacska, feltűnt egy szép korall, és Iris titkon abban reménykedett, hogy újból lát teknőst, mint az első merülésen. A tenger magányos vándora óriási örömet okozott neki, percekig úsztak mellette Lizzel, még a nyomáscsökkentővel a szájukban is mosolyogtak.

Pedig amikor bementek a búvárbázisra az első napon, még eszébe sem jutottak a teknősök. Megmutatta Angliában kiállított kártyáját, amit meglepve forgatott az alkalmazott– még nem látott ilyet korábban. Ám errefelé azokat a vendégeket szerették elsősorban, akik fizettek, és akkor nem számított, honnan jöttek. Szó sem lehetett semmiféle diszkriminációról, mosolyogtak rá, kitöltötték az összes papírt, és nyilván a búvárhajón a csoportot vezető profinak elmondták, itt van egy kezdő a tengerentúlról, figyeljen rá ennek figyelembevételével. Ez pedig meg is történt, árgus szemek követték Iris mozdulatait, ahogy összeállította a bérelt, így kicsit szokatlan búvárfelszerelését. Gyorsan kiderült, hogy az eltérések jelentéktelenek voltak, és mivel tisztességesen megtanították az alapokra Irist, rendben ment minden. Még tetszett is, hogy itt a hölgyek szép rózsaszínt uszonyt kaptak, mert a bázison az ilyesmire is adtak. Sok volt a vendég, nehéz volt egyedileg mindenkire figyelni, ám az apróságokkal sikerült oldani a feszültséget a kezdőkben is. Egy vidám színű uszony, egy csinos, feszes búvárruha, mosolygós alkalmazottak és máris bátrabban állt oda a hajó végére Iris, teljes menetfelszerelésben.

A vízbe ugrás előtt sóhajtott egy nagyot, aztán a szűk óra alatt elsősorban magára figyelt. Úgy érezte, első a biztonság, második az élvezet– és az, hogy igyekezett alkalmazkodni és jól csinálni mindent, szinte teljesen le is kötötte. A teknőssel úszás lazította el először. Ezekben a pillanatokban egy olyan új élményt tapasztalt meg, amit a hideg brit vizekben nem élhetett át. Szinte lubickolni lehetett a jó meleg Karib-tengerben, és így rájött, nem mindenhol velejárója a búvárkodásnak a reszketés. A fedélzeten Liz jót mosolygott rajta, amikor azt ecsetelte, mennyire élvezte a trópusi tengert:

– Tudtam én, hogy lehet langymeleg a víz, de hogy a víz alatt ennyire jó ahogy átölel, azt nem hittem. Az embernek nincs kedve kijönni.

– Ennél már csak az furcsább, hogy ebből is ki lehet fázni. Egyszer voltam egy olyan rövid túrán, ahol sokat próbáltunk merülni. Fiúkkal voltam, azok meg mondták, ha itt vagyunk, nyomjuk! Gyerünk, gyerünk! Tudod, milyenek a pasik. Én hülye meg mentem velük. Baromi jó dolgokat láttam, de a nap végére meleg pulóverben ültem a hajón, és azt hittem, meghalok.

– Én még ezt el sem tudom képzelni...

– Addig jó. Kezdőként úgyse erre figyel az ember. Egyébként egész ügyes voltál.

– Ne hülyíts, úgy éreztem, nagyon béna vagyok.

– Egy fenét, jól csináltad. Azért pár dologra szerintem még figyelj oda.

Liz némi fejtegetésbe kezdett, amit a saját merüléseinek tapasztalataira alapozott. Nem mondott mást vagy többet, mint Tom, mégis különbözött a baráti tanács, mint a szabályokat követő angol oktató által sulykolt tananyag. Iris kezdte magát már komolyan vett búvárnak érezni. Azért még időnként elkapta a „mit keresek én itt?” érzés, amiről Liznek sem nagyon beszélt. Ahogy a második merülésen már igyekezett többet megfigyelni a víz alatti világból, tudatosan nyomta el magában az ilyen rossz gondolatokat. Több-kevesebb sikerrel ment csak, noha ennél a zátonynál nem lehetett volna jobb érv a búvárkodás mellett. Szép színes szivacsok és lágykorallok serege várt rájuk. Ráadásul még nagyon kellemes hangzású is volt a merülőhely neve, olyasmi, amit az ember nem nagyon felejt el: La Francesa

Amikor felbukkant az első cápa, amit valaha életében látott, Iris hirtelen se jó, se rossz oldalát nem látta a merülésnek, csak meglepődött. Egy kicsi, az aljzaton heverő dajkacápa volt, amiről tudta jól, hogy az emberre teljesen ártalmatlan. A vezetőjük meg is állt felette, megvárta, ahogy mindenki megnézi közelről, a fotósok pedig megcsinálják az emlékképeiket. Iris udvariasan előre engedte a többieket, nem akarta elsietni a közelebbi ismerkedést. Ahogy látta a cápát és körülötte a búvárokat, az ugrott be neki, szép, hogy ilyen ártalmatlannak láttatják a cápákat, de vajon akkor sem lenne félelmetes, ha szemtől szemben lennének? Ekkor észbe kapott: ez nem természetfilm, ez a valóság! Nem tévében látja azt a cápát, hanem karnyújtásnyira úszik tőle, akár meg is érinthetné. A fedélzeten szóba is hozta ezt a furcsa élményét:

– Liz, én annyira hülye vagyok. Nekem az a cápa hozta meg a kedvem a búvárkodáshoz igazán. Eddig valahogy úgy voltam vele, jó-jó, de nézhetem én ezt a tévében is, mi a különbség? Ez a kis cápa meg... A borzongás, a kaland... Annyira szép volt, és kicsit félelmetes is.

– Mindenkinek van valami olyan pillanat, amikor átbillen ez az egész, legalábbis én így tapasztaltam. A merülésben nincs semmi természetes... Akinek nem jön ilyen élmény, az abba is hagyja előbb-utóbb.

– Neked volt ilyen?

– Naná, nekem ne lett volna? Akkor is Mexikóba jöttünk, épp egy mély falnál búvárkodtunk. Kevesen voltunk, és a vezető egészen mélyre vitt, de még akkor sem láttam a fal alját. Egy pillanatra megálltam, szétnéztem, háttal a falnak. Előttem a nagy kék, felettem is, alattam is. Olyan kicsi voltam, mégis éreztem, ahogy lebegek, én döntök róla, hogy a felszínre úszok vagy a mélységbe. Pár másodpercig csak élveztem ezt az egészet, azt, hogy ennyire szabad vagyok az ezer kötöttség ellenére, hiszen figyelnem kellett a levegőre, a mélységre, a dekompresszióra, és mégis annyira boldog voltam. Az is lehet, csak a nitrogén miatt voltam az, simán csak a mélységi mámor ütött meg. Mit számít ez? Szuper volt.

– Nem félelmetes, ahogy alattad ott a nagy semmi?

– Dehogynem, félelmetes most is a számomra, és az is marad nekem. Csak ez pont olyan borzongató félelem, mint a tied a cápával. Tudod, hogy veszélyes, de... kell. Olyan, mint a jó kapcsolat, mindig megvan benne az a kis feszültség és vibrálás. Ha másban nem, akkor a szexben – zárta nevetve a gondolatát Liz. Iris vele együtt nevetett és egyet is értett vele.

Este koktélozás közben aztán annyi minden más került szóba kettejük között, hogy nem elevenítették fel a témát. Iris így nem tudhatta meg, hogy Liz magára célzott ezzel a kis megjegyzésével vagy rá, esetleg csak egyike volt a tipikus bölcselkedéseinek. A két lány áttáncolta az éjszakát, lenge ruháik, harsány kacagásuk vonzotta a férfitekinteteket, de ezúttal senkinek nem volt esélye náluk. Szórakozni akartak felhőtlenül, és ebbe a pasik csak bekavarni tudtak volna.

Volt mit mesélni erről a pár napról. Iris roppant jól érezte magát Mexikóban, és lelkesen számolt be Colinnak, Laura néninek illetve a többi ismerősnek arról, mi minden történt vele az utazás alatt. Noha eleinte volt benne egy kis önvád amiért jelen anyagi helyzetében ennyit költött, ezen gyorsan túllépett. Laura néni különösen nagy örömmel látta, hogy szinte visszatért a régi energikus énje, ami Colin számára picit még szokatlan is volt. Angliában, ahogy teltek a hetek, úgy oldódott fel Iris, ám mindig bujkált benne valahol a keserűség. A viharos időszak után lelkileg megerősödve és talán bölcsebben is nézett szembe a jövővel. Ami a pénzt illeti, azt hangoztatta, két esetben felesleges számolgatni a kiadásokat: akkor, ha az embernek sok pénze van, meg akkor, ha kevés. Most már mind a két állapotot megtapasztalta, és úgy érezte, kezelni tudná akármelyiket. Nem nagyon haragudott apjára, nem is nagyon gondolt rá.

Akkor jutott ismét eszébe, amikor pár papír aláírása kedvéért beugrott a rendőrségre. Dooley már várta, az orra elé tolta az iratokat. Noha a rendőr szeretett volna nagyon kimért és hivatalos lenni, nem tudta szó nélkül hagyni a feltűnő változást:

– Meglehetősen lebarnult a legutóbbi találkozásunk óta. Járt netán valamerre?

– Igen, rábeszéltek egy kis kiruccanásra – ismerte el Iris, miközben a papírokat tanulmányozta.

– És hol süt ilyen szépen a nap?

– Cozumel szigeten.

– Az, ugye, Mexikóban van?

Iris felpillantott a nyomozóra, úgy válaszolt:

– Igen, járt már ott?

– Még nem voltam arra, de biztos szép lehet.

– Az, gyönyörű a tenger.

A lány tovább olvasott, nem látta, ahogy Dooley arckifejezése némileg megváltozik. A korábbi könnyed testtartásából kicsit felegyenesedve, eltöprengve nézte a lányt, hagyta, hogy elmélyüljön az iratokban, aztán újból kérdezett:

– Mi jót lehet ott csinálni? Strandolni, koktélozni, partikra járni?

– Ezt is, azt is. Bulizás is volt, és búvárkodni is elmentünk...

– Mindig szerettem volna csinálni, de hát a rendőr fizetésből nehéz álmokat szőni.

– Ó, nem volt annyira drága. Meg ilyenkor nincs csúcsszezon, tudtunk alkudozni.

– Nem egyedül utazott?

– Nem, egy barátnőmmel.

A nyomozó ezt hallva megengedett magának egy enyhe mosolyt, aztán folytatta:

– Gondolom sokan akartak ismerkedni magukkal. Vagy esetleg régi ismerősökkel futottak össze? Kicsi a világ, annyi minden lehetséges.

– Éppen annak örültem, hogy senkivel sem találkoztunk. Kikapcsolódtunk, én meg elköltöttem pénzem utolsó morzsáit, és hazajöttem hogy beálljak valahova mosogatni – mondta kuncogva Iris. Még mindig nem esett le neki, hogy nem baráti csevegést folytatnak a nyomozóval, aki minden reakciójára nagyon figyelt. A megérzései azt súgták, csak a véletlen vitte Mexikóba ezt a lányt, nem az apjával futott össze, és tényleg csak annyi pénze volt, amiből az út kitelt. Ám profiként az is eszébe jutott, hogy a szimpátia befolyásolja a véleményét, így egyelőre még nyitva hagyta a dolgot. Azt tudta, hogy ha a lány nem lenne ártatlan, máshogy válaszolna és reagálna. Amennyiben csak valami rosszul kivitelezett családi bűntényről van szó, el fogja magát árulni előbb-utóbb. Ellene szólt a dolognak, hogy semmi olyan nem derült ki, ami indokolta volna a dolgot, hiszen semmiféle biztosítás vagy kártérítés nem került képbe. Azaz, gondolta Dooley, még nem tudni semmiről. Hogy el ne árulja magát, inkább hagyta a kérdezősködést, és igyekezett a lánynak elmagyarázni, melyik irat miről szól.

Iris tényleg gyanútlanul olvasgatta a papírokat. Nagyjából ismerte már, mi volt bennük, hiszen a múltkori alkalommal is látta ezeket. Furcsa volt írásban látni saját vallomását, apja ellen. Volt, hogy pár mondatnak többször nekifutott, mert a szavakat értelmezte ugyan, az egészet mégis képtelen volt összerakni. Máshol járt az esze. Aztán inkább hagyta a tanulmányozást, aláírta amit kellett, elbúcsúzott Dooley-tól, abban a hitben, hogy úgysem találkozik vele egyhamar. A férfinak viszont más tervei voltak. Összeszedte az anyagot, utána bement a főnökéhez beszámolni a dolgokról. Tudta jól, hogy a kapitány megbízik benne, és szabad kezet ad egy kis további nyomozáshoz. Így is történt, és Dooley nekiállt végiggondolni a következő lépéseit. Igyekezett kizárólag a feladatra koncentrálni, csak éppen az okozott némi gondot, hogy vizsgálódásainak tárgya olyan csinos volt.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Az első napokban nagyon várta Colin hívását Iris. A férfi nem akarta, hogy kötelességszerűvé, túl rendszeressé várjanak a telefonjai. Interneten keresztül hívta Laura néni lakását, és amikor épp nem volt a közelben Iris, vele beszélgetett. Az asszony természetesen kihasználta az alkalmat az ismerkedésre. Bármennyire semlegesek, felületesek az ilyen társalgások, mégis számtalan dolog kiderülhet a másikról. Ez így is történt, és Laura néni elégedetten nyugtázta magában, hogy tetszett neki, amit az udvarias angol mondott és ahogy mondta. A tolakodásnak azért még a látszatát is kerülte, így tényleg csak futó mondatokról volt szó– amikor jött Iris, „kettesben hagyta” a fiatalokat.

Természetesen ők egészen máshogy szerettek volna kettesben lenni, és akkor biztos minden egészen más hangulatú is lett volna. A telefon, bármennyire folyamatos kapcsolattartást tett lehetővé, mégsem olyan mint egy csevegés, amit meghittebbé tesz egy mosoly, egy érintés, egy gesztus. Mind a kettejüknek hiányzott ez, és Colin azt is tudta, a beszélgetés erőltetése inkább rosszat tesz. A hívások elhúzása helyett próbált tényszerű lenni, amihez Iris is könnyen alkalmazkodott. Tényleg, mit is mesélhetett volna? Elmondta, hogy Phoenixben meleg van, a rendőr rendes, de nem tudja biztatni semmivel, és találkozott pár régi ismerőssel. Azt nehezebben tudta szavakba önteni, hogy hirtelen megint mennyire otthonosnak érezte a kopár Arizonát:

– Nem is tudom, hogy meséljek Arizonáról, Colin... Jobb lenne, ha itt lennél és látnád. Vagyis látnátok...

– Majd egyszer. Egyszer biztosan elmegyek veled én is oda. Bárhova.

– Tudod, hogy hiányzol?

– Én is sokat gondolok rád. Mégis úgy érzem, szükséged volt erre az utazásra. Kellett, hogy oda menj, látnod kellett, pontosan mi is történt. Magaddal is tisztába kellett jönnöd.

– Szerintem tisztán látok mindent.

– Ezt kár elkiabálni. Keveset beszéltünk erről, de... Nézd, én tudom, fiatal vagy, amerikai vagy, pillanatok alatt pompásan tudod magad érezni a régi közegben. Ez így normális.

– Túl jól ismersz, Colin. Igen, éreztem valamit abból az igazi amerikai hangulatból. Meséltem neked a barátnőmről, akivel a gépen találkoztam... Sose álltunk közel egymáshoz annak idején, aztán a repülőn mégis olyanok voltunk egymásnak, mint egy erős kapaszkodó.

– Azt hiszem, valami hatékonyabb módszer kell az átnevelésedhez, mert így sose lesz belőled igazi angol – mondta kicsit gunyorosan a férfi, ám a lány sem maradt adósa:

– Tehát többé nem kezdesz ki amerikai lányokkal?

– A színésznők ugye nem számítanak bele?

– Szemtelen vagy!

– Te meg imádnivaló... Szeretném, ha ilyen is maradnál. Érezd jól magad, maradj amíg tetszik, utazz el, mittudomén...

Iris eddig még szóba se hozta, hogy Liz Mexikóba hívta. Nem is nagyon vette komolyan az ötletet, de az, hogy Colin is utazást emlegetett, megint eszébe juttatta. Noha ezer akadálya lett volna neki, és így kicsi volt rá az esélye, mégis említést tett róla. Colin a sértődöttség legkisebb jele nélkül, azonnal biztatta, és még segítséget is ajánlott:

– Ha csak azon múlik, hogy sokba kerül, akkor majd szólj. Amúgy is félretettem neked egy kis pénzt.

– Pénzt? Nekem? Miért?

– Tudod... Mifelénk szokás a gyerekekre vigyázókat megfizetni. Amikor az első héten ott voltál, elkönyveltem egy méltányos összeget, még ha pénz akkoriban szóba sem került. Később meg végképp nem, de úgy voltam vele, ami jár az jár.

Iris meglepődött. Colin nagyon angol volt, nagyon precíz. Örült a megbízhatóságnak és ezzel együtt kicsit meg is ijesztette ez a hideg, racionális gondolkodás. Tudta jól, hiszen nem volt már gyerek, hogy mindazt ami körülvette, jelentős részben a pénz működtette. Mégis furcsa érzés volt hallani Colin szavait. Az aggályait aztán elhessegette, és elmesélte, hogy az anyagi helyzetéről egy kicsivel többet tud már. Mint kiderült, nem nullára ürítették a számláját, mert voltak rajta bizonyos zárolások. Ráadásul teljesen a véletlen folytán még egy plusz összeg megmaradt, ugyanis egy apróság miatt Laura néni az apjától kért kölcsön pénzt kicsivel a lopás előtt. Ám visszaadni már nem tudta és az apjának nem is akarta, így az az Irisé lett. Összességében a mexikói útnak csak két dolog állhatott útjába– vagy az, ha Iris akart otthon maradni inkább, vagy a hurrikánszezon. Colin némileg megnyugodva hallgatta ezt a beszámolót, és ezek után komolyan mondta:

– Tényleg azt hiszem, el kellene utaznod. Ez az egész arizonai történet rólad szól. Alakítsd te, a vágyaidnak megfelelően. Én várni foglak, és próbállak megérteni, bármit is teszel.

– Nélküled minden nehezebb lenne. Szeretlek...

– Én is szeretlek, Iris. Ám annak szeretlek, ami vagy, nem annak, amit én elképzelnék rólad. Hívd fel a barátnődet, beszélgessetek. És ha van valami, meséld el. Talán soha nem fogunk annyit beszélgetni, mint mostanában.

Iris csendben hallgatta a férfit. Néha nehéz volt letenni a telefont, vagy jó lett volna csak bepattanni az autóba, és átmenni pár perc alatt hozzá, és hagyni ezt az egész távkapcsolatot a fenébe. Mégis, a lelkük mélyén tudták mind a ketten, ennek az egésznek célja, értelme van. Elbúcsúztak hát, hiszen Angliában már későre járt, míg a lánynak abban a phoenixi lakásban még hosszú órái maradtak a gondolkodásra. Előbb azonban tárcsázta Lizt.

Az utazásra készülő lány eltöprengve nézte az ágyon heverő dolgokat. Jellemzően kevés ruhával utazott. Noha kifejezetten rutinosnak számított ezen a téren, búvárúton még sose volt. Jól jöhetett az Angliából érkező segítség, mire lehet szükség. A búvártanfolyam után kapott kártyája értelemszerűen megvolt. Kötött egy biztosítást is arra a pár napra amíg távol lesz. Fürdőruhája éppenséggel volt, más viszont nem nagyon. Igazán eszébe se jutott a sivatagos Arizonába akármilyen felszerelést hozni. Utánanézett, volt egy búvárbolt a városban, és ott vett magának egy búvármaszkot– azt már megtanulta, hogy jól illeszkedő maszk nélkül biztosan élvezhetetlen lesz a merülés. A víz melegnek ígérkezett, így a bérelhető ruha biztosan elegendő lesz rá, gondolta. Minden mást is kap majd, az uszonytól a légzőkészülékig. Ezen nem fog múlni, mennyire élvezi a búvárkodást. Sokkal többet számít, mit tanult a hideg tengerben Cornwallban. Felhívta Tomot is tanácsokért, de ő se nagyon mondott semmit, pár biztató szón kívül, aminek a lényege az volt, hogy Iris azért kapta meg a kártyáját, mert megérdemelte, tehát egy normál, sekély, meleg tengeri merülésre egészen biztosan képesítve van. Ez a bizalom megnyugtatta a lányt. A fotózásról Colin is, Tom is kérdés nélkül szót ejtett. Azt mondták, ez a rutinos búvároknak való, tehát eszébe se jusson valamilyen fényképezőgépet vinni magával a víz alá. A felszíni képekre persze mind a ketten igényt tartottak– Colin a párjáról készült képeket szeretett volna, Tom pedig a csinos mexikói lányokra volt kíváncsi.

Nagyjából összeállt a kis poggyász, Liz megszervezte a repülést, a szállást, a merüléseket. Bíztak benne, hogy szerencséjük lesz és a hurrikánszezon sem fogja keresztülhúzni a terveiket. Az évnek ebben az időszakában olcsó volt Mexikó, csak éppen kockázat társult a kedvező árakhoz. Ha pedig a viharok is elkerülik a tengerpartot, már csak a cápák maradnak, gondolta Iris. Erről az aggályáról senkinek sem szólt: Laura néni csak feleslegesen idegeskedett volna, és attól tartott, a nagyszájú angol búvárok kinevetnék a félelmeit.

Liz egyébként meglehetősen megnyugtató jelenségnek és megbízható barátnak bizonyult, így Iris úgy érezte, vele a víz alatt is pompás társaságban lesz. Jó partner nélkül nem csak nem biztonságos, de kevésbé szórakoztató is a merülés– ezt már a tanfolyam elején megtanulták Katie-vel.

Természetesen Katie sem maradhatott ki az időnként felhívott angol barátok sorából. A vidám könyvtároslány tervei egyelőre igencsak akadozva valósultak meg a hallgatag Jerryvel. Mostanában ettől függetlenül vidáman, kellemesen csacsogott, elmesélte mi minden történt Looe városában– vagyis inkább azt, mi nem történt. Katie kissé szomorkodva mondta is egyszer a telefonban:

– Érthetetlen, hogy bírtad ki itt nálunk. Biztos nagyon unalmas hely volt neked Cornwall.

– Nekem minden új és érdekes volt ott, amit te észre sem veszel már. Hidd el, ezer dolog van, ami miatt szívesen utazok majd vissza. Azok a zöld dombok, azok a vad tengerpartok... A csend, a nyugalom... Nagy ajándék ez, komolyan mondom.

– Szeretek itt élni, csak néha eszembe jut, mi mindenből maradok ki. Látod, te most is Mexikóba mégy.

– Hiányozni fog a legaranyosabb búvártársam.

– Colin? Tom? Jerry? – Katie tréfás kérdésén egyszerre vigyorodtak el. Tény, mindannyian kedvesek voltak Iris számára, hiszen a búvárok nagy családja igazán összetartó. Amikor azonban eszébe jutott az az első uszodai merülés, a nehéz palackkal nehézkesen mozgó, ijedt tekintetű, alacsony Katie, úgy érezte, speciális kötelék van közöttük, és ezt ki is mondta:

– Mi együtt csináltuk végig azt a tanfolyamot, és nagyon jó volt, hogy nem voltam egyedül.

– Á, ne is emlékeztess. Jerryvel is olyan ritkán futok össze.

– Ki tudja mi jár a fejében? Számomra rejtélyes pasas.

– Majd inkább mutass egy embert, akinek a számára nem az, oké? – mondta fanyar hangnemben Katie.

– Ki tudja, merre fordul még ez a dolog. Annyi jó vár még rád az életben.

– Imádom az amerikai optimizmusod, Iris. Amióta ott vagy, még erősebb.

– Ne haragudj, nem tudok kibújni a bőrömből...

– Dehogy haragszom! Amíg nem ismertelek, azt hittem, ez valami zavaró és bosszantó tulajdonság. Közben meg hihetetlen, néha mennyi erőt ad. Maradj csak ilyen. Mindenkinek így van szüksége rád. Colinnak is.

– Sokat gondolok rá, mi van vele. Amikor beszélünk, akkor minden jó. Vajon tényleg?

– Vele is csak elvétve találkozok, bár jött már be hozzám. Látszott rajta, hogy hiányzol neki, de ő is olyan racionális, mint az összes pasi. Tudja, hogy el kellett utaznod, és ennyit neki is be kellett áldozni, hogy visszajöhess minél előbb.

– Biztosan jól kiszámította ezt is. Néha jólesne, ha kicsit szenvedélyesebb lenne az ilyen dolgokban. Talán az is, csak képtelen kimutatni.

– Ki tudhatja ezt nála? Az év meglepetése lett volna, ha elkezd nekem az érzéseiről beszélni.

– Még talán féltékeny is lettem volna – kuncogott Iris –, de tudom, ő másmilyen. Tényleg Katie, hozzak valamit neked Mexikóból?

– Magadat, épségben. Olvastam ám, hogy néha cápák is vannak ott, ahova mentek.

– Azt hittem, senki nem hozza szóba őket. Szerintem pont ugyanazokat az internetes oldalakat olvastuk. Igyekszem majd bátor lenni. Tudod mit? Ha lesznek, elmesélem, milyen volt velük búvárkodni, egy üveg tequila mellett.

– Állok elébe! Szerintem addig már aligha beszélünk, vigyázz magadra, érezd jól magad, aztán majd várunk vissza ide is.

Iris kicsit meghatódott a Katie szavaitól, pedig semmi szokatlant nem mondott a másik lány. Egyszerűen azért estek neki jól, mert hitt abban, hogy barátnője őszintén így gondolja.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Phoenix talán nem a legszebb városa az Egyesült Államoknak, ám az biztos, hogy az egyik legmelegebb. Ebben a hónapban már pokoli volt időnként a hőség, és ettől Iris egy kicsit elszokott Angliában. Azért nem volt nehéz alkalmazkodnia, hiszen igazán soha nem volt gondja az arizonai éghajlattal. Maga a környék, a sivatagos, kopár hegyes vidék nem volt a szíve csücske. Mivel az élete alapvetően már nem kötődött ehhez a városhoz, kicsit mindenre rácsodálkozó turistának érezte magát. A taxi ismerős úton vitte, látta a belváros toronyházait, aztán kellemesebb környékre értek: nagynénje egy kertvárosi részben lakott.

Az a fajta egyszerre kisvárosi hangulatú és mégis nagyvilági Amerika volt, ahol a szomszédok udvariasak egymással, a lakók rendben tartják a házuk környékét. Szinte mindenki nagy cégek alkalmazottjaként dolgozott valahol a belvárosban, és elvárta a magas színvonalú szolgáltatásokat. Reggelente a családapák beültek elegáns kocsijaikba, hogy elhajtsanak a csupa üveg irodaépületekig, míg feleségeik nagy terepjáróikkal elvitték a gyerekeket az iskolába. Nem kevés családban pedig a nők is elegánsabb kocsit használtak, mert ugyanúgy karriert építettek mint a férjeik.

Noha Iris ismerte jól az ilyen kertvárosokat, mégis szokatlan volt a pár felbukkanó, mosolygó arc, a közvetlenség. Azt mindenki tudja, hogy Angliában az emberek borzasztóan diszkrétek, de azt már Iris gondolta magában hozzá: ha kell, ha nem. Néha annyira jól tud esni egy barátságos szó, akkor is, ha nem szívből jövő a kedvesség, és ezt ideát sokkal inkább megkaphatta.

Természetesen Laura néni esetében szó sem volt megjátszott kedvességről. Olyan felszabadult örömmel ölelte magához, hogy Iris teljesen meghatódott. Bármi is történt vele az elmúlt hetekben, az igazi kötelék a családjához a magányosan élő asszony volt, aki egyből egy kis szemrehányással kezdte:

– Azt hittem, korábban ideérsz a reptérről.

– Jöttem én, jöttem, csak a gépen találkoztam valakivel, egy régi ismerősömmel, és úgy elbeszélgettük az időt.

– Ismerem?

– Nem, egy régi évfolyamtársam, Liz.

Laura néni mintha megkönnyebbült volna, amikor Iris női nevet mondott, és ez nem kerülte el a lány figyelmét. Nem csak tudta, érezte is, hogy nagynénje még mindig nagyon aggódik. Nyilván biztos szeretett volna lenni abban, hogy a megtalált boldogság esetleg nem valami mély szomorúságot takar-e. Iris nem akarta megjátszani azt, hogy már mindenen túllépett, mégis fogalma sem volt róla, mit mondjon el így hirtelen az érzéseiről. Laura néni jó amerikai szokás szerint nem csak semleges dolgokról elegyedett könnyen beszédbe. Odaát ilyenkor még futni kellene pár kört az időjárásról, de Arizonában más volt a stílus.

– Tudom, kislányom, hogy megviseltek a történtek. Nagyon sajnáltam, hogy semmit nem tudtam tenni – ahogy ezt kimondta nagynénje, Iris hirtelen észrevette, mintha picit beleöregedett volna az elmúlt időszakba. Nagyon megsajnálta őt és szerette volna valahogy megnyugtatni.

– Nem is vártam semmi ilyesmit.

– Mégiscsak én voltam itt... És nem vettem észre semmit. Igaz, nem is nagyon beszéltem apáddal. Amikor ez az egész kiderült, eltöprengtem, mit mondjak el, hogy mondjam el. Feleslegesen, mert úgyis kiderült volna minden. Úgy éreztem, téged már becsaptak, cserben hagytak, én is tegyek még rá egy hazugságot? Ezért mondtam el az egészet.

– Nagyon jól tetted, hálás vagyok érte. Azt is köszönöm, hogy mellettem álltál.

– Te nem hallottad akkor este magad... Akkor hirtelen nem úgy éreztem, hogy annyira jó döntés volt ez.

Iris kicsit beleborzongott, ahogy visszagondolt az eseményekre. Még most sem tudta pontosan, hogy jutott el az útig, és hányadik autó fékezett mellette.

– Most nem nagyon mondhatok mást, mint hogy úgy érzem, ennek így kellett lennie. Valahova le kellett zuhanjak, hogy utána fel tudja kapaszkodni.

– Ejnye, de kacifántos lettél az angoloknál, te lány – kacagott fel Laura néni. – Mondjuk volt rá időd, hogy megtanuld.

– Bevallom, nem éreztem magam rosszul. Könnyű volt beleszokni az ottani életbe. Kicsit ugyan lassúak és körülményesek, de azért alapvetően mindenki kedves.

– Hálás lehetsz nekik te is, meg én is. A segítségedre voltak, amikor én nem tehettem.

– Hagyjuk ezt, én nem úgy gondolok vissza a dologra, mint valakinek vagy valaminek a hibájára. Ez volt a helyzet, ezzel kellett megbirkózni. Colin nyilván nagy ajándék és nagy mázli volt, de valami nélküle is lett volna. Azt hiszem...

– Milyen ember ez a Colin? Sokat beszéltél róla, mégis alig tudom elképzelni.

– Azt már tudod, hogy jóképű hiszen képet is küldtem róla. Nagyon kedves, nagyon figyelt rám mindig. Alapvetően azért ízig-vérig angol, szereti az apró tréfákat, nagyon jó a humora, viszont vannak dolgok, amiket nagyon magában tud tartani. Ennyi idő után sem hiszem, hogy igazán megismerhettem. Kicsit talán még régimódi is. Szerintem már az első pillanattól tetszettem neki ahogy beszálltam az autójába, mégis jó időbe beletelt, amíg valamiféle komolyabb érzelmet mutatott.

– És neked is tetszett?

– Amikor először találkoztunk, nyilván eszembe sem jutott egy kapcsolat, vagy hasonló... Megnyerő férfinak láttam, aztán később már vonzónak is.

– Tudod, amikor ezt az egész történetet a telefonban mesélted, aztán ahogy kialakult kettőtök közt valami, igencsak meglepődtem. Nem akartam mondani, de most itt vagyunk egymás közt és meg tudom kérdezni, hogy tényleg beleszerettél? Nem csak kiszolgáltatottnak, gyengének érezted magad és kellett valaki? Ő pont kéznél volt, te meg így háláltad meg amit tett érted?

Iris ezen a határozott kérdésen kicsit megütközött. Kerülte a komoly témákat az utóbbi hónapokban, igyekezett úgy élni, hogy élvezhesse az élet szép pillanatait. Adománynak tűnt az új otthon Malbortban, Colin, Katie és a búvárkodás, aztán a repülőgépen Liz... Talán tényleg csak el akarta nyomni az érzéseit? Most úgy érezte, amit átélt, azok önmagukban voltak értékesek és szó sincs lelki mankókról, amelyeket majd eldobhat, ha megerősödik lelkileg és újból saját maga tud lenni. Kinézett a ház ablakán, szinte látta, érezte az utca forróságát, az arizonai nap melegét, és így felelt:

– Biztosan kell egy kis idő, hogy mindent feldolgozzak magamban. Le kell tisztáznom ezt az időszakot. Most igazság szerint nagyon örülök neki, hogy itthon vagyok, veled lehetek és lesz lehetőségem kicsit átgondolni a dolgokat. Csak nem ma, mert nagyon elnyűtt vagyok, rám férne egy alvás is. Nem haragszol, ha most pihenek kicsit?

– Jaj, dehogy, bocsáss meg hogy máris ilyenekkel zaklatlak. Csak úgy örülök, és... nagyon féltettelek. A szobádat már rendbe tettem, majd holnap folytatjuk.

Iris halovány mosollyal nyugtázta szavait, és a hirtelen iszonyatos erővel rátörő fáradtsággal küzdve elindult szobája felé.

Irist egy hang zökkentette ki a nézelődésből.

– Üdvözlöm, azt hiszem, rám vár. Frank Dooley nyomozó vagyok.

A lány felkapta a fejét. Egészen magasra kellett néznie, mert míg ő ült, a magas, bajszos férfi állt, egészen rövidre nyírt fekete hajjal. Iris arra gondolt, hogy biztosan szolgált a seregben, mert a veteránok közül sokan ragaszkodtak a rég megszokott katonás frizurához. A lány gyorsan felegyenesedett, kezet nyújtott és bemutatkozott. Dooley nyomozó fiatal volt, de már ugyanazzal a fürkésző zsaru-tekintettel vizsgálta őt, mint a többiek is a rendőrségen. Az egész épület olyan személytelen és komor volt. Ahogy belépett, egy nagy betonkockára emlékeztette Irist. Még soha nem járt itt, és mint oly sok más törvénytisztelő ember, kényelmetlenül érezte magát. Várakozásához képest egészen kedvesek voltak vele, így nyugodtan bámészkodhatott, amíg érte nem jöttek. Megnyugtató hatással volt rá, hogy a fiatal rendőr is szimpatikus, intelligens embernek látszott. A férfi egy kis szobába vezette Irist, és leültek egymással szemben. A lány letette a táskáját, míg Dooley a kezébe tartott vékony mappát az asztalra tette és kinyitotta.

– Lássuk, mi is van itt erről az ügyről. A bejelentést bizonyos Laura...

– Laura Evans.

– Igen, látom is, Mrs Evans tette. Úgy tudom, ön épp külföldön tartózkodott.

– Így van, több hete Európában voltam.

– Nos, akkor nem csoda, hogy nem tudhatott semmiről. Nézzük át gyorsan, hogy stimmel-e minden adat – vágott bele a nyomozó, és Iris orra elé tolt egy pár lapot. A banki adatok, az egyenlegek szerepeltek rajta, a pénz ellopása előtt és után. Gyorsan egyeztették amit kellett, és sajnos ismét csak az derült ki, az örökölt vagyonnak nyoma veszett. A lány igyekezett nem mutatni, mennyire el van keseredve, látva számok és tények formájában a kijózanító tényt: saját apja vitte el mindenét. Dooley tapintatosan, csendben várt pár percet, mielőtt megszólalt.

– Tudom, hogy megrázta az eset. Az ilyet nem lehet könnyű feldolgozni. Sajnos nem ígérhetem, hogy mi gyorsan eredményt tudunk produkálni, de ígérem, megtesszük amit lehet. Mindenképpen jó lenne, ha tudna nekünk segíteni.

– Ha tudok, megteszem.

– Nagyszerű. Lássuk csak, itt vannak az édesapja adatai. Nekünk szinte semmilyen információnk nincs róla, az adataink szerint soha nem került összeütközésbe a törvénnyel. Ha csak ezt nézem, példás életet élt. Ön is így ismerte?

– Őszintén megmondom, nem álltunk igazán közel egymáshoz. Az biztos, hogy mindig számíthattam rá, mindent meg tudtam vele beszélni amit fontosnak éreztem. Igaz, én már elég fiatalon próbáltam a lehető legönállóbb lenni, egyszerűen ilyen vagyok. Biztos ezért volt, hogy kevésbé volt mély a kapcsolatunk. Egyetemre is más államban jártam, és megvallom, szinte soha nem is gondolkodtam rajta, édesapám hogy él, kikkel találkozik, vannak-e tervei.

– Nem is beszélt soha elképzelésekről, olyan ötletekről, amikhez pénzre lett volna szüksége?

– Nem emlékszem ilyenre. Dolgozott, mint mindenki más, nem is éltünk rosszul. Egyetlen alkalomra sem emlékszem amikor valami kockázatos, váratlan dologba fogott volna bele. Mindig ragaszkodott a biztonságos megoldásokhoz, munkában is, pénzügyekben is. Nem nagyon törekedett előre a karrierjében sem.

– Az elutazása előtti időkben felbukkant-e valaki az életében esetleg, olyan barát vagy barátnő, aki rossz irányba befolyásolhatta?

– Zárkózott ember volt, még számomra is alig nyílt meg. Akikről tudtam, hogy az ismerősei közé tartoznak, azok sok éve voltak a barátai, vagyis inkább a kollégái. Eljárni ritkán járt el, és nem is nagyon tudtam kapcsolatairól azok után sem, hogy édesanyámat elhagyta.

– Úgy tudtam, nem váltak el.

– Arra tényleg nem került sor. Még egészen kislány voltam, amikor elköltözött, majd pár évvel később újrakezdték a közös életüket édesanyámmal, egészen anyukám haláláig... – Iris nem tudta megállni a sóhajtást. Egy kicsit elérzékenyült, mint mindig, ha szóba került az utolsó marylandi év.

– Nagyon sajnálom.

– Régen volt, mégis... Tudja, hogy van ez. Apám visszajött, utána költöztünk ide, Arizonába. Fogalmam sincs, voltak-e kapcsolatai, én egyetlen alkalommal sem láttam más nővel. Így aztán nem tudok arról, hogy bárki új felbukkant volna a környezetében.

– Azaz semmi jelét nem látta annak, hogy mire készül.

– Nem. Minden pontosan úgy volt, mint korábban. Elmondtam neki, mit szeretnék, hogy szeretném, ő jellemzően sose vitázott velem, csak tudomásul vette.

– Vajon mire kelhetett neki a pénz?

– Megmondom őszintén, fogalmam sincs. Tényleg nem tudom.

– Azt hiszem, nem most fogjuk megoldani ezt az ügyet – mondta kissé fanyar mosollyal a fiatal rendőr.

– Igazán sajnálom, hogy csak ennyit tudok segíteni.

Dooley bezárta a mappát, kicsit hátradőlt, és nézte a fiatal, szép lányt. Mint a legtöbb férfi, ő is azonnal észrevette Iris kisugárzását. Természetesen tudta jól, hogy ez a lehető legrosszabb alkalom a magánjellegű ismerkedésre, és ettől kicsit szomorú lett. Azért szerette volna kicsit hosszabbra nyújtani a beszélgetést. Noha tiltakozott ez ellen a szabálykövető énje, ám másik fele azt súgta, talán még némi értékes információ is kisülhet a további érdeklődésből. Így aztán újra kérdezett:

– Bár nem tartozik szorosan az ügyhöz, volt valami konkrét célja az európai utazásnak?

– Csak az egyetem után akartam egy kicsit még szabadon élni, jól érezni magam, ennyi volt az egész. Ehhez pár dolog kellett csak, mint az idő, a pénz és a kedv, és kivételesen mind a három megvolt.

– Amikor kiderült, hogy mi történt itthon, miért maradt külföldön? Mrs Evans nem tudott segíteni?

– Ő mindent megtett. Nagy szerencsém volt, mert Angliában voltak, akik mellém álltak és befogadtak, aztán... egyre több szállal kötődtem oda is.

– Az édesapja soha nem akarta magával felvenni a kapcsolatot?

– Nem tudok róla, Laura néni sem említett ilyet. Vajon merre lehet? Még az államban?

– Vannak adataink, amik szerint jó eséllyel most Mexikóban él. A határ nincs messze... Ott pedig a nyomára akadni egy rejtőzködő, vagyonos amerikainak szinte lehetetlen feladat.

– Értem.

Beállt a beszélgetésben az a csend, amikor már egyik fél sem tud érdemlegeset mondani. A nyomozó talán tudott volna mit, csak azt nem tehette ebben a helyzetben. Iris pedig szeretett volna egyedül lenni és gondolkodni. Őt magát is megdöbbentette, milyen felületesen ismerte a saját apját. Hirtelen bűntudatot érzett, amiért még akkor is csak anyjához fordult gondolatban, amikor édesapjával élt, és vele igazán soha nem osztotta meg örömeit, bánatait. Ezek után természetes, hogy fordítva sem volt ez másképp. Vajon minden másképp is lehetett volna, kérdezte magától. Aztán elhessegette a gondolatot, elbúcsúzott a nyomozótól, és kilépett a rendőrség nyomasztó épületéből a phoenixi forróságba. A kihallgatáson töprengett, azon, hogy szinte folyamatosan nemmel válaszolt a kérdésekre, mintha állandó tagadásban lett volna– talán ez önkéntelen, ha tanúskodik az ember? Fejtörés közben nem nézett hátra, így azt sem láthatta, ahogy az egyik ablak mögül Frank Dooley még nézi egy darabig távolodó alakját.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Iris először rá sem pillantott a mellette ülő utasra, amikor Londonban felszállt a gépre. A gondolataiba mélyedt, az elmúlt hetek történései jártak a fejében. Nehéz lett volna mindazt összefoglalni röviden, amit átélt mostanában, de nem is számított rá, hogy egyhamar mesélgetni fog Angliáról. Ám tévednie kellett. Még Colin és a gyerekek jártak a fejében, akiktől alig pár perce vett búcsút, amikor az ablak felé pillantva a mellette ülő nő arcára pillantott. A tekintete valahogy nagyon ismerősnek tűnt. A félhosszú szőke hajú fiatal utastárs vékony keretes szemüveg mögül nézett vissza rá, egyből elmosolyodott, majd meg is szólalt.

– Ki ne mondd, Iris! Ilyenkor vagy az szöveg jön, hogy nagyon megváltoztam, vagy az, hogy valahonnan emlékeznek rám, de nem tudják mikor és hol találkoztunk.

Ezt hallva Iris rettenően zavarba jött és elfordította a fejét, majd visszanézett. Úgy tartotta, hogy a régi ismerősök elfelejtése bárki mással előfordulhat, de vele biztosan nem, hiszen annyira jó az arcmemóriája. Kétségbeesetten kutatott az emlékei közt, próbálta az arcot felidézni, elképzelte milyen lehetett egy-két évvel korábban, netán amikor ismerte teltebb volt-e, esetleg megváltozott a frizurája– és ekkor beugrott neki minden:

– Te jó ég, Liz!

A mellette ülő nő felkacagott, és ezzel eloszlatott minden kételyt. Iris nagyon örült neki, hogy a véletlen mellé sodorta az annak idején szélsőségesnek ismert lányt, pedig egyetemistaként nem voltak annyira közeli barátok. Ha máshogy alakul, talán azon is elgondolkodott volna, mennyire természetes módon alakul az ember felfogása az évek múlásával, micsoda örömet okozhat olyan emlékek felidézése, amelyek megtörténtük idején egyáltalán nem látszottak különösebben fontosnak. Liz Mitkowski egy évfolyamtárs volt a sok közül Virginiában, ráadásul kizárólag az első évben volt pár közös kurzusuk, ahova együtt járt Iris és az akkor még vadóc, vörösre festett tüskehajat viselő Liz. Némi köteléket az jelentett, hogy ő szintén Arizonából költözött olyan messzire, ám még az egyetem alatt visszament, és ott fejezte be a tanulmányait. Azt Iris nem tudta, hogy szerelmi bánat vagy valami más volt emögött, akkoriban azért nem álltak túl közel egymáshoz. Most viszont úgy kapaszkodott a véletlenül mellé sodródott lányba, mint egy utolsó szalmaszálba, hogy ne a búslakodás töltse ki a hosszú utat hazáig. Alaposan végigmérték egymást, és szavak nélkül is sokat elmondott róluk az, hogy Liz márkás, könnyed eleganciájú ruhákban utazott, míg Iris laza, visszafogott, a tartós kapcsolatban élőkre jellemző darabokat részesítette előnyben.

Amikor elkezdtek beszélgetni és Iris elmesélte, mi minden történt vele az utóbbi pár hétben, már nem is érezte úgy, hogy feltétlenül szomorkodni volna oka. Ezzel egyetértett a másik lány is:

– Mit mondjak kicsim, romantikus regénybe illő ez a sztori. A pénz miatt balhé meg az apád lopása biztosan borzasztó volt, de végül csak ez hozott össze ezzel az angol lorddal.

– Colin nem lord – kuncogott Iris.

– Most őszintén, nem úgy érzed, mintha ő lenne álmaid brit lovagja?

Iris nem szólt, széles mosolya felelt helyette. Kicsit megint elábrándozott, aztán észbe kapott:

– Liz, te engem csak beszéltetsz itt, közben meg azt se tudom rólad, mit csináltál azután, hogy visszamentél Arizonába?

– Nos, abban nincs semmi bonyolult. Hazamentem, a nyári hónapokban növesztettem a hajam, befestettem szőkére, mert tiszta lappal akartam kezdeni mindent.

– Fiú volt a dologban?

– Nem igazán... Vagyis csak részben. Akkor sem éreztem úgy, hogy döntő jelentősége lenne a magánéletemben történteknek, most meg már végképp jelentéktelen epizódnak tűnik. Nem, kicsim, másról szólt a történet. Olyan voltam sokáig, mint mindenki. Lázadoztam a kötöttségek ellen, talán még jobban is, mint mások. Aztán ücsörögtem lázadó, dühös egyetemistaként ott Virginiában, és rájöttem, hogy ez az egész nagyon hamis. Ha tényleg érdektelen számomra a nagyvilág, minek ülök nap mint nap az előadásokon? Miért nem megyek el egy teherhajóra matróznak, vagy csapok fel kocsmárosnak Zambiában?

– Szerintem nagyon jó csapos lettél volna...

Liz nevetve folytatva.

– Hajjaj! Számolni már akkor is tudtam. A töprengésnek az lett a vége, hogy rájöttem, sem erőm, sem bátorságom nincs a nagy hátraarchoz. Néha az ember álmodozik ilyenről, de én legalább elég gyorsan felismertem, hogy ez nem az én utam. Ezek után mentem haza, és a hajfestés után teljes erővel vetettem bele magam az üzleti tudományokba. Karriert akartam, nagy céghez kerülni, sokat keresni...

– Beépültél a rendszerbe – vigyorgott Iris.

– Úgy bizony. Mondjuk azt is elterveztem, hogy ha már ott leszek és teletömhetem a zsebem lóvéval, abba senkinek nem engedek beleszólást, mit csinálok a pénzemmel. Ha nem lehettem lázadó, pénzzel akartam megváltani a keretek közé szorított szabadságomat. Mindent meg akarok nézni és ki akarok próbálni, és ebből nem szeretnék engedni, akkor sem, ha cserébe keményen meg is dolgoztatnak a cégnél.

– Most üzleti úton voltál ideát?

Csendes mosoly jelent meg Liz arcán, mielőtt folytatta:

– Ez bizony már egyike volt az én felfedezőútjaimnak. Ettél már káposztalevest?

– Nem, nem is nagyon hallottam ilyenről...

– A nevem, a Mitkowski lengyel eredetű, a káposztaleves meg lengyel étel. Átugrottam hát egy kicsit, hogy megkóstoljam, milyen az eredeti.

– Most viccelsz?

– Egy lengyel soha nem viccel a származásával, kicsim. Nem tudom, miért... Egyszerűen csak így döntöttem, elutaztam, megnéztem ezt-azt. Emlékeket gyártok.

– Mostanában hallottam ilyesmit valakitől... Szerinted működik?

– Átélni mindent csak helyben lehet. Ami történt veled, azt nem felejted el, kicsit képeskönyvszerűen megmarad a fejedben, és fel tudod idézni. Tudom, leginkább csak tényeket, merre jártál, mit láttál, nagyjából mit éreztél. Mondjuk ennyi erővel elég lenne, ha az interneten olvasgatnál adott helyről, de a saját emlék mégis más. Nálam legalábbis úgy működik, hogy egyszer csak eszembe jut valami, vagy érzek egy illatot, elkap egy hangulat, és pár pillanatig úgy érzem, megint ott vagyok és azt élem meg. Például ha tudnék káposztalevest főzni, az illata biztos egy kicsit Lengyelországba röpítene...

Mind a ketten nevettek ezen a példán, és az eddig komolyan eltöprengő Iris elhessegette a rátörő gondolatokat.

– Látod milyen furcsa ez, Liz. Azt sem tudod, kivel futsz össze nap mint nap. Mennyi mindenről lemaradunk, mert nem figyelünk igazán egymásra!

– A világ nem tökéletes, az élet pedig nem elég mindenre. Valami kimarad, ezer más dolog összejön. Szerintem ez így rendben van és így szép. Értékelni kell azt, ami összejön, nem pedig bánni a kudarcokat és az elszalasztott esélyeket. Legalábbis én most így gondolom.

– Azt hittem, én lettem okos és bölcs érett huszonéves koromra. Liz, te lerombolod az énképemet – nevetett Iris. Közben melléjük ért egy stewardess, és itallal kínálta őket. Néhány percig mind a ketten csendben kortyolgattak, és a beszélgetésükön járt a fejük.

A reptéren furcsa érzés tört Irisra. Igazán soha nem szerette meg Arizonát, most mégis izgatottan figyelte az embereket, akik úgy beszéltek, úgy gesztikuláltak, úgy nevettek mint ahogy azt ő egész életében megszokta, és ami annyira távolinak tűnt az óceán másik oldalán. Mások voltak az illatok, a zajok, meg úgy nagyjából minden. Még a forgatag is otthonos volt. Iris nevetségesnek érezte magát, Liz pedig nem titkolta, hogy mit gondol erről:

– Úgy téblábolsz itt, mint aki először jött az Ígéret földjére – mondta vigyorogva.

– Gonosz vagy! Nem hittem volna, hogy egyszer ez is hiányozni fog.

– Minden tud hiányozni. Minden és mindenki.

Iris elhallgatott. Kicsit bűntudatosan gondolt arra, mit is hagyott maga mögött egy vacak rendőrségi ügy kedvéért. Colin és a gyerekek, Katie meg a Pingvinek... Szerették, befogadták pedig semmije sem volt, semmit sem tudtak róla– és semmit nem akartak megváltoztatni rajta. Ő maga is idomult, hiszen más volt egy cornwalli faluban élni mint Phoenixben, de nem kényszerből. Felnézett az utastájékoztatóra, szemével londoni gépet keresett. Lehet, hogy most azonnal kellene visszafordulni és hazautazni, mert már ott van az otthona, nem pedig itt? Aztán Colinra gondolt, aki olyan csendesen, töprengőn búcsúzott tőle Londonban, és arra biztatta, ne sajnálja az időt arra, hogy elintézze a dolgokat. Hogy is mondta? „Amit nem zársz le valóban, azt lehet, hogy tüskeként hordozod majd éveken át, és akkor fog begyulladni, amikor a legjobban fáj.” Nem volt szokatlan vagy új a gondolat, de mégis, olyan különös hangsúllyal mondta a férfi, ami Irisra nagy hatással volt. A saját életére és az apjára gondolt, és most a reptéren is ezek jártak a fejében, tehát többé nem kereste a londoni gépeket. „Nem véletlenül vagyok itt, nekem dolgom van”, mondta magában.

– Akár hangosan is gondolkodhatsz – jegyezte meg barátnője.

– Ne haragudj, csak... Sokat mosolyog az ember, amikor tucatfilmeket néz, átlagemberek panaszkodnak felkavaró érzelmekre. Pedig van ilyen. Csak meg kell élni.

– Meg fogunk élni még sok mást is – mondta Liz, aztán kuncogva folytatta. – De rossz duma, lassan úgy beszélek, mint a saját bölcselkedő nagyanyám!

A két lány összenevetett. Liz az órájára nézett, egy ismerőse jött ki érte, aki szokás szerint késésben volt. Iris sem sietett, így leültek egy kávézóba. Talán még szerettek volna mondani egymásnak ezt-azt, mégis alig szólaltak meg. Tipikus helyzet, gondolta Iris, találkozol egy régi ismerőssel, de nem kéred el a számát, és aztán évekig megint nem hallasz róla. Liz, mintha a gondolataiba látott volna, megkérdezte:

– Komolyan úgy válunk el, mint két ismeretlen?

– Nem, szó sincs róla! Cseréljünk telefonszámot és hívj, komolyan.

– Oké, nem fogom elfelejteni. Lehet, csak azután ha visszajöttem Mexikóból.

– Most jöttél meg, máris mégy tovább?

– Nem holnap, de hamarosan. Ki kell pihenni a lengyel rokonokat valahol. Tudod, tengerpart, színes italok, búvárkodás...

– Csak nem merülsz?

– Volt már rá példa, de nem vagyok profi. Szeretek nagyon a víz alatt lenni, és szerintem azok is örülnek neki ha lenn vagyok, akik unják amikor beszélek.

– Jó neked... Én csak most tanultam meg. Angliában olyan hideg és zavaros a víz, szerintem nem is tudnék jól merülni a Karib-tengerben.

– Nem mondod, hogy te is búvárkodsz! Eljössz velem?

– Nem akarok zavarni. Biztos van kivel menni.

– Van hát! Velem jön a napszemüvegem, a néhány legvadítóbb bikinim és a pasifogó fenékriszálásom– tehát még beférsz a csapatba. Feltéve, hogy nem játszod az ájtatos szüzet.

– Ilyennek ismersz?

– Őszinte leszek, igazándiból alig ismerlek. Majd most változni fog a helyzet.

– Jó, ez most elég hirtelen jött... No meg meséltem neked arról, mi történt velem, így aztán nem biztos, hogy van túl sok nyaralásra költhető pénzem.

– A pénz az csak egy dolog. Megoldjuk. Mi akadály lehet két ilyen dögös csajnak?

A beszélgetést észrevétlenül figyelő férfi a szomszéd asztalnál kicsit odébb tolta a kávés poharat, hogy ne borítsa fel miközben feláll a székről. Magas volt, jóképű, cinkos mosollyal, ám szemében mégis tetten érhető volt valami kíméletlenség. Látszott rajta, hogy világéletében határozottan ismerkedett, és most sem félt vakmerően megtenni az első lépést. A lányok asztala mellé állt, lezser tartásban, és megszólalt:

– Valóban lenyűgözőek, hölgyeim, de szerintem igazi szépségük csak egy férfi társaságában érvényesül, aki önökkel utazik. Én pedig nem meglepő módon nagyon szívesen csatlakoznék. Remélem, megbocsátják hogy beleszóltam társalgásukba, van, amikor Steve Richards nem maradhat szótlan. Hadd mutatkozzam be...

– Steve... Robins?– kérdezett vissza Liz. A férfi egy pillanatra zavarba jött, nem tudta, a lány játékosan viccel és vegye a lapot, vagy jobb, ha inkább hagyja a dolgot. Ám mind a ketten csinosak voltak, és ha már volt egy dupla esély, Steve nem hagyhatta ki:

– Richards. Steve Richards.

– Fantasztikusan örülök. Jó újra találkozni.

A férfi most megint meghökkent. Úgy hitte, nagyon jó a memóriája, de erre a kivillanó mosolyú, kicsit éles hangú lányra képtelen volt visszaemlékezni. Ha rákérdez és nem emlékszik, akkor az nagyon kellemetlen lesz– de hát lehet rosszabb a mostani szituációnál? Kisülhet ebből még bármi, gondolta:

– Tényleg remek, bár nem emlékszem pontosan, hogy hol és mikor...

– Le mertem volna fogadni, hogy tudja kik vagyunk: ő itt mellettem Dora, én meg Nora. Vagy csak tévedek? Elég sok magához hasonló alakkal futottam már össze, biztos keverem valamelyikkel – mondta Liz, a végét kicsit hangosabban. Ekkor már többen figyelték a beszélgetést. Steve az asztal mellett állva úgy érezte magát mint egy vizsgázó diák, míg a kényelmesen hátradőlő Liz és az alig rejtve kuncogó Iris nézte kissé vörösödő arcát. Liz pedig folytatta:

– Tudja, nem szokásom reptéren ismerkedni. Taxiban, buszállomáson vagy koncerten igen, az más, de reptéren valahogy nem bírok. Olyan nagy erre a zaj, olyan sok az ember, bármikor a fejemre eshet egy repülő, szóval stresszes hely... Az életben természetesen soha nem szabad semmit kizárni. Egyedül sajnos nem tudok dönteni – mondta Liz, és körbenézett, elégedetten nyugtázva, hogy kellő közönsége van –, tehát segítséget kérek. Kérem, hölgyeim és uraim, itt van ez a férfi, úgy fest, sose láttam, nem ismerem. Kihallgatta ahogy a barátnőmmel beszélgetek és utazást tervezek, és ezek után volt olyan bátor, hogy felajánlja, elkísér minket. Maguk mit mondanak, vigyük őt is?

Talán ha Steve le tudta volna reagálni a szituációt, akkor még a kávézó közönségének szimpátiáját is elnyeri. Ám a férfi, aki egy ilyen karakán nő jelenlétében hirtelen bizonytalanná vált, és idegessége az arcán is tükröződött, már nem úgy festett, mint akinek a merészségét bárki értékelte volna. E pillanatban csak egy rámenős, de ostoba szoknyavadásznak látszott, aki a saját magabiztosságának áldozata lett. Az emberek mulattak rajta, és egyöntetűen mondtak nemet Liz kérdésére. A férfit nem szokták így kinevetni, nem szokott ehhez hozzá. Korábban is kerülhetett volna hasonló helyzetbe hiszen koptatták már le más nők is, mégis ez volt az első eset, amikor igazán megalázottnak érezte magát. Köszönés nélkül távozott, hátra sem nézve. A lányok jóízűen nevettek, aztán Liz csak pár szót mondott régi-új barátnőjének:

– Üdv itthon, kislány.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!