Iris nem nagyon akart mellébeszélni, lendületesen sorolta, milyen lehetőségek foglalkoztatják. Beszélt Floridáról, a Virgin-szigetekről, Ázsiáról, kávézókról és utazásokról. Laura néni csendben hallgatta, végül nem bírta megállni és kibökte ami a fejében járt:
– Angliát meg sem említetted.
– Igen, erről még nem beszéltem... – Iris zavartan, tétovázva folytatta csak. – A helyzet az, hogy onnan is kaptam hírt. Beszéltem Katie-vel, tudod, ő, az a lány, akivel gyakran beszélek. Mondott ezt-azt... Colinról is beszélgettünk.
– Nem akarsz róla beszélni?
– Nincs ezzel semmi probléma, Colin is megvan, jól van. Azt hiszem. Volt egy kis gondja, de... most jól van.
– Értem. Az jó, ha minden rendben van.
Irist ez a kis párbeszéd kizökkentette az előadásából. Tervei szerint elsősorban a távlati dolgokról kérdezte volna Lizt és Laura nénit, de némi értetlenséget fedezett fel rajtuk. Nem nagyon tudta, hogy reagáljon erre, így aztán újból előhozta a telefonbeszélgetést Chris-szel, ecsetelte, mi mindenhez lehetne kezdeni a pénzével, aztán kifogyott lassacskán a szavakból. Kicsit nyomasztó csend telepedett a szobára, Laura néni pedig valami indokkal ki is ment. Iris kérdően nézett Lizre:
– Vajon mi lehetett ennyire sürgős?
Liz némi késéssel válaszolt csak:
– Azt hiszem, jó eséllyel bármi.
A másik lány meglepetten nézett rá. Liz általában tele volt tanácsokkal és ötletekkel, és lendületességével sokat tudott segíteni Irisnak az utóbbi hónapokban. Most egészen másnak tűnt, a hangsúly ahogy megszólalt szinte cinikus volt. Iris úgy vélte, amikor ilyen fontos döntés előtt áll és ebbe bevonja a hozzá közel álló embereket, legalábbis egy kis támogatást kaphatna. Szóvá is tette ezt:
– Nem nagyon vagy lelkesebb te sem.
– Nos, jól van, Iris, ha nagyon akarod, akkor elmondom, mi a helyzet. – Liz próbált higgadtan beszélni, mégis kiérződött mondandójából a feszültség. – Nagynénéd nem mondja, mert nem olyan ember, én viszont komolyan kérdem: mi a fenét vársz tőlünk? Itt ülünk egy órája, ecseteled a trópusi tengerpartokról szőtt álmaidat, fárasztasz bennünket. Komolyan azt hiszed, hogy számunkra van jelentősége, a Karib-tengeren vagy Polinéziában lézenghetnél naphosszat a pálmafák alatt? Őszintén szólva azt sem hiszem, hogy ennek számodra bármi jelentősége lenne. Most van baromi sok pénzed, eszedbe jutott minden hülyeség, és ránk zúdítod ezt az egészet, mint ha tudnánk segíteni a választásban. Nem, én a magam részéről nem tudok és meg is mondom nyíltan, nem is akarok. Mikor lettél ilyen tétova, felületes és esztelen? Tényleg a pénzen múlik? Hát vedd tudomásul, én elég sokat dolgozom hogy jól éljek, hogy legyen évi két hetem utazásra és nem érzem át a nagy problémádat. A nyakamat teszem rá, Laura nénédnek is megvan a maga baja, hiszen itt él magányosan és azt látja, miközben fiatal vagy és gazdag, lassan a józan eszed veszted el. Tehetetlen ő is, én is. Végre nézz már szembe az életeddel! Zárd le a múltad, akár magadban, akár máshogy, számolj el a jelen helyzeteddel és a jövőre úgy gondolj, hogy ami most még csak a holnap, az nemsokára tegnap lesz. Vagy az a célod, hogy minden évben új és új fonalát kezdd el szőni a sorsnak? Ebbe nem férnek bele a barátok, a szerelem, a család. Ehhez mi igazán nem kellünk. Nem hiszem el, hogy az elmúlt éveid minden nélkül csak úgy eltűntek, és hiába menekülsz a világ végére, az emlékeid akkor is ott lesznek veled. Csak ismételni tudom magam, tedd rendbe a dolgokat, előbb magadban aztán magad körül. Ebben melletted állok, de abban nem, hogy új és új egzotikus országokat javasoljak, ahol elpocsékolhatod az életedet.
– Amikor elmentem a Virgin-szigetekre, nem voltál ilyen bölcs és tisztán látó.
– Akkor semmi nem volt az, mint most. Elvesztetted a lábad alól a talajt, kellett egy hely, ahol magadra találhattál. Most meg olyanba akarsz belevágni, amivel pont az egyéniségedet veszted el.
– Te teljesen hülye vagy. Irigykedsz, vagy mi van?
– A francba Iris, hát persze hogy irigykedem! Igen, szeretnék én is ennyi pénzzel azon töprengeni, hol lógassam a lábam. Annyi eszem szerintem lenne, hogy ennél többet akarnék. A pénz az csak pénz, megdolgozom érte, nem vagyok szegény. Egy jó kapcsolatért, boldogságért nem elég csak úgy dolgozgatni, azért küzdeni kell, és teljesen mindegy, hogy irigyellek-e a pénzedért, az biztos, hogy te sem vagy most boldogabb, mint én.
Iris vállat vont:
– Te így látod, én pedig élni akarom az életem.
– Tessék, ott a telefon melletted, hívd fel az utazási ügynöködet és vegyél egy repülőjegyet Hawaii-ra.
A másik lány a készülék után nyúlt, végül inkább nem tárcsázott senkit. „Majd átgondolom ezt nyugodtan”, mondta magában Iris, aztán kicsit sértődötten búcsúzott barátnőjétől. Nem értette, mitől akadt ki a laza Liz ennyire. Laura néni rákérdett, miért sietett el olyan hirtelen Liz, de igazán nem érdekelte a válasz. Hirtelen arra jött rá Iris, hogy nagynénje tényleg olyan fásult, mint ahogy barátnője mondta. Elszaladtak az évek, és ő itt marad egyedül, bárhova utazik a lány. A jó nagynéni! Mindent elfogad, mindent megért. Most kérdő szemekkel nézett rá, majd meg is szólalt:
– Tulajdonképpen hogy döntöttél?
– Elutazom, messzire, hosszú időre...
– Kicsim, az az igazság, hogy te tulajdonképpen most is valahol messze vagy.
– Hol? – kérdezte értetlenül Iris, ám Laura néni csak sejtelmesen mosolygott.
A szobában ülve a lány a messzeségen töprengett. Arra gondolt, hogy nem csak a távolság, hanem az idő is eltávolíthatja őt magától és másoktól. Próbálta értelmezni nagynénje szavait, azt hitte, valami komoly útmutatás rejlik mögöttük. Ám ilyet nem fedezett fel bennük, mert nem is volt ez más, mint egy ténymegállapítás, afféle kicsit közhelyes bölcsesség, ami időnként nagyon igaz tud lenni. Ez az arizonai szoba olyan iszonyú távolságban volt álmoktól és vágyaktól, amennyire csak lehetett. Iris arra gondolt, aki közelebb akar jutni valamihez, az nem az ellenkező irányba indul, így aztán ezúttal nem habozott és felhívta az utazásszervezőt.
Amíg kicsöngött a telefon, megint eszébe jutott Mike, meg a repülőgép-fóbiája. Azon kapta magát hogy már kombinálja, melyik gépre vegyen jegyet, hátha valamelyikkel baj történik, esetleg ne is oda menjen, ahova tervezte. „Micsoda hülyeségeken járatod az agyad, Iris”, korholta magát aztán a vonal másik végén felvették a kagylót. Gyorsan bele akart szólni, de ismét úrrá lett rajta az indokolatlan szorongás. Rossz előérzete volt, ezért inkább megszakította a hívást. Adott magának még egy fél órát a töprengésre. E pillanatban nem annyira a saját életét féltette, hanem az járt a fejében, mi lenne nélküle a szeretteivel. „Vajon kinek hiányoznék a leginkább?”, tette fel magának a nagy kérdést. A válasz jó esetben annyi lett volna, hogy annak, aki neki is a legfontosabb, ám megítélése szerint igen messze volt az ő pillanatnyi helyzete az ideális felállástól.
Már-már odáig jutott, hogy pont azt a gépet kellene kiválasztania, amit baleset ér. Eszébe jutottak apja szavai arról, hogy senki nem ígért könnyű életet. Ha az ember már nincs az élők sorában, nem tud szenvedni, és nem tud szenvedést okozni, vagy legalábbis nem tud róla– pofonegyszerű elmélet, és mégis marhaság. Eleve butaság volt azzal kalkulálni, hogy mikor melyik gép zuhanhat le, hiszen azért ilyen elég ritkán fordul elő. Ha már mindenképpen nagyon rosszat vagy nagyon jót akart magának, akkor egyszerűen elébe kellett volna menni a szélsőséges érzéseknek. Tudta is, hova kéne utazni ehhez.
--------------------------------------------
Előző Következő
A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!
