Colin a késő délutáni órákig dolgozott általában. Igyekezett a legjobbat kihozni magából a munkahelyén, szüksége volt a pénzre és az elismerésre egyaránt. Kicsit szigorúbban irányította az életét, és rájött, számtalan dolog van amihez könnyen hozzá lehet szokni. A kisebb autó éppen úgy képes volt elvinni bárhova, és megvolt új műszaki cuccok nélkül is. A gyerekek sem tűntek boldogtalanabbnak most, mint régebben. Doris néha felbukkant, örültek neki, de alapvetően jól érezték magukat apjukkal. Az egész életük kívülről pont olyan volt, mint a tipikus csonka családoké. Igaz, a tipikus családok tagjainak nagyon is egyéni és személyes érzései voltak a világ minden pontján, és Colin sem volt kivétel. Az ő gondolatai Amerikában jártak néhanapján. Amikor pár hónapja egy új, csinos kolléganő kezdett vele flörtölni, eleinte jólesett neki, a krízisből történt kilábalás jelének érezte. Aztán még bőven a komolyra fordulás előtt tisztázta a helyzetet, a munkatársnő pedig egy másik kolléga párja lett. Colin kicsit sem bánta ezt, bőven volt más olyan helyzet a múltjában, amit sokkal inkább megbánásra érdemesnek tartott.
Az autó csendesen falta a kilométereket, halkan szólt a zene rádióban, aztán megszólaltak a hírek. A vezető anyagok most sem voltak izgalmasabbak mint máskor, kivéve az utolsót. Repülőkatasztrófát említettek, aztán egy város nevét ahol történt: Phoenix. Colin elhessegette a riasztó gondolatokat, aztán mégis felhangosította a rádiót, és erősen dobogó szívvel várta a részleteket. Egy amerikai gép zuhant le nem sokkal a felszállás után, és minden utas életét vesztette. A férfi kikapcsolta a hangot, majd tudatosan másra próbált gondolni, a kicsik iskolájára, a hétvégére tervezett kiruccanásra, a munkájára, ám végül mindig felbukkant a zuhanó gép víziója. „Fel kell hívnom Katie-t”, mondta magában. Abban bízott, hogy ő majd telefonál Irisnak és kiderül, minden rendben van. A füléhez emelte a mobilt, és pár szóval elmondta a lánynak a kérését. Katie sóhajtásából tudta, hogy alaposan megijesztette a könyvtároslányt. A következő percek ideges várakozással teltek, Colin a kormányon dobolt. A telefon csöngött, a vonal túlsó végén Katie reszkető hangját hallotta. Iris telefonja ki volt kapcsolva, és amikor az arizonai házat hívta, új üzenetrögzítő-szöveget hallott csak, ami szerint Iris elutazott hosszabb időre és ezért csak nagynénje érhető el ezen a számon.
A férfi nem mondott semmit, nem gondolt semmire. Sokszor nyugtatta magát, hogy a közös életüknek vége, túl kell ezen lépnie, most mégis belemart a kín: még mindig nagyon szerette Irist. Félt felhívni őt vagy bárkit, akitől konkrétumot hallhatott volna. Az erősen alkonyodó tájon robogó autóban ülve már-már arra gondolt, neki kellett volna meghalnia abban a balesetben, és akkor megússza ezt az egészet. Mégis, élni kellett, hiszen otthon várták. Sőt, Colin akart is élni, látni akarta felnőni a gyerekeit, és mindörökre együtt akart maradni azzal, akit szeretett. Ha pedig a sors úgy akarta volna, akkor maradt volna a magányos, csalódott sóvárgás, ki tudja hány éven át. Hogy milyen élet lenne ez, ennek gondolata igazán csak őt zavarta, csak őt zavarhatta.
Hiába volt csekély valószínűsége annak, hogy pont ez a baleset fosztja meg őt az újrakezdés esélyétől, ott motoszkált a férfiban egy sok hónappal ezelőtti alkonyat emléke. Ugyanígy valószínűtlen volt itt a Malbortba vezető úton találkozni egy kisemmizett arizonai lánnyal, mégis megtörtént. Megtörtént és az lett belőle, ami– amikor pedig minden olyan szépnek látszott, egy újabb váratlan esemény miatt hagyta a féltett kapcsolatot válságba kerülni. Új emberek jönnek, új kapcsolatok születnek, no meg néha régi gépek lezuhannak és lelkek öregednek ezer éveket. Elég ezekhez egy szempillantásnyi idő. Ott ült a gépen sok ember, és mindenkiért sír most valaki. Nyomasztó érzés volt arra gondolni, hogy még azt sem tudta, neki sírnia kellene-e. Ha nem, az sem jelenti azt, hogy mostantól minden rendben lesz és egyáltalán valaha hall-e még Irisról. A különféle tragikus forgatókönyvek közt igazán csak egyetlen, apró különbség volt: a remény. „Az én gépem már réges-rég a földbe csapódott”, gondolta magában lemondóan Colin, és nem tudta, melyik elszenvedett lelki sérülés lesz maradandó.
Az autó fényszórójának kévéje az egyik útszakaszon egy távoli alakot világított meg. Fehérben volt és csak állt az út mellett. Colin lassított, a mozdulatlan ember mintha rá várt volna. A férfi racionális gondolkodásúnak tartotta magát, most mégis hideg verejték csorgott le a homlokán. A fehér ruhás alaktól kis távolságra teljesen le is fékezett, autó nem jött sem szemben, sem mögötte. Az egész helyzet ismerős volt, túl ismerős. Vajon csak egy szellemet lát, aki eljött hogy utolsó búcsút vegyen tőle itt, ahol először találkoztak? Vagy esetleg fatális véletlen az egész, és valaki másról van szó? Szembe kellett néznie vele, így lassan odagurult. Iris felfigyelt rá, hogy az autó ugyanolyan típus, ugyanolyan színben, ám mégsem ugyanaz a kocsi. Az ablakon át bepillantva látta, hogy ez automata váltós. Talán Colin a sérült lába miatt váltott erre a régi helyett.
Az ajtó kinyílt, az alak szótlanul beült és a férfi hamarosan láthatta az oly sokszor felidézett arcot, a hosszú haj mögül kibukkanó egyenes orrot. Csak bámulta kitágult szemekkel, és nem tudott egy szót sem kinyögni. A lánynak kellett hát megszólalnia:
– Mi van veled? Azt hiszed, kísértetet látsz?
– Nagyjából igen. Majd elmesélem...
– Csak siess vele, nehogy ránk virradjon.
– Miért?
– Tudod, mi szellemek nem szeretjük a napfényt.
Colin elnevette magát, de még mindig nem könnyebbült meg igazán. Csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy hiába vágyott erre a pillanatra oly sokat, fogalma sem volt, mit kellene mondania vagy tennie. Ám Iris kisegítette, nem először és minden bizonnyal nem is utoljára.
– Most akkor elviszel?
– Hova?
– Vagy a reptérre, vagy haza. Hozzád... hozzánk.
Hallgattak. A lány ujjai finoman vándorútra indultak Colin halántékán, mintha a megszaporodott őszes hajszálakat akarta volna megszámolni. A férfi élvezte, ahogy a nagyon is hús-vér teremtés hozzáér, ám rájött, nem maradhatnak itt örökké az út szélén, bármennyire is jó lehetőségnek tűnt ez elsőre. A lány szavaira, közös otthonukra gondolt és önkéntelenül, csak úgy magának, bólintott. Már tudta, merre kell indulnia és mit kell tennie. Ezen túl képtelen volt értelmeset mondani, bár legszívesebben kiugrott volna a bőréből vagy ontotta volna a szavakat, csak nem tudta hol kezdje.
Irisnak viszont a tapintható izgatottsága pont elegendő volt. Tudta, még van sok dolog, amit meg kell beszélniük, és mindent szinte az elejéről kell újraépíteniük. Ám már nem félt semmitől, mert biztos volt benne, képesek lesznek rá. E pillanatban úgy érezte, érti nagynénje szavait: most is a messzeségben volt, ám mégis a lehető legközelebb az élethez, amire vágyott.
VÉGE
--------------------------------------------
Előző
A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!
