reblog

Colin a késő délutáni órákig dolgozott általában. Igyekezett a legjobbat kihozni magából a munkahelyén, szüksége volt a pénzre és az elismerésre egyaránt. Kicsit szigorúbban irányította az életét, és rájött, számtalan dolog van amihez könnyen hozzá lehet szokni. A kisebb autó éppen úgy képes volt elvinni bárhova, és megvolt új műszaki cuccok nélkül is. A gyerekek sem tűntek boldogtalanabbnak most, mint régebben. Doris néha felbukkant, örültek neki, de alapvetően jól érezték magukat apjukkal. Az egész életük kívülről pont olyan volt, mint a tipikus csonka családoké. Igaz, a tipikus családok tagjainak nagyon is egyéni és személyes érzései voltak a világ minden pontján, és Colin sem volt kivétel. Az ő gondolatai Amerikában jártak néhanapján. Amikor pár hónapja egy új, csinos kolléganő kezdett vele flörtölni, eleinte jólesett neki, a krízisből történt kilábalás jelének érezte. Aztán még bőven a komolyra fordulás előtt tisztázta a helyzetet, a munkatársnő pedig egy másik kolléga párja lett. Colin kicsit sem bánta ezt, bőven volt más olyan helyzet a múltjában, amit sokkal inkább megbánásra érdemesnek tartott.

Az autó csendesen falta a kilométereket, halkan szólt a zene rádióban, aztán megszólaltak a hírek. A vezető anyagok most sem voltak izgalmasabbak mint máskor, kivéve az utolsót. Repülőkatasztrófát említettek, aztán egy város nevét ahol történt: Phoenix. Colin elhessegette a riasztó gondolatokat, aztán mégis felhangosította a rádiót, és erősen dobogó szívvel várta a részleteket. Egy amerikai gép zuhant le nem sokkal a felszállás után, és minden utas életét vesztette. A férfi kikapcsolta a hangot, majd tudatosan másra próbált gondolni, a kicsik iskolájára, a hétvégére tervezett kiruccanásra, a munkájára, ám végül mindig felbukkant a zuhanó gép víziója. „Fel kell hívnom Katie-t”, mondta magában. Abban bízott, hogy ő majd telefonál Irisnak és kiderül, minden rendben van. A füléhez emelte a mobilt, és pár szóval elmondta a lánynak a kérését. Katie sóhajtásából tudta, hogy alaposan megijesztette a könyvtároslányt. A következő percek ideges várakozással teltek, Colin a kormányon dobolt. A telefon csöngött, a vonal túlsó végén Katie reszkető hangját hallotta. Iris telefonja ki volt kapcsolva, és amikor az arizonai házat hívta, új üzenetrögzítő-szöveget hallott csak, ami szerint Iris elutazott hosszabb időre és ezért csak nagynénje érhető el ezen a számon.

A férfi nem mondott semmit, nem gondolt semmire. Sokszor nyugtatta magát, hogy a közös életüknek vége, túl kell ezen lépnie, most mégis belemart a kín: még mindig nagyon szerette Irist. Félt felhívni őt vagy bárkit, akitől konkrétumot hallhatott volna. Az erősen alkonyodó tájon robogó autóban ülve már-már arra gondolt, neki kellett volna meghalnia abban a balesetben, és akkor megússza ezt az egészet. Mégis, élni kellett, hiszen otthon várták. Sőt, Colin akart is élni, látni akarta felnőni a gyerekeit, és mindörökre együtt akart maradni azzal, akit szeretett. Ha pedig a sors úgy akarta volna, akkor maradt volna a magányos, csalódott sóvárgás, ki tudja hány éven át. Hogy milyen élet lenne ez, ennek gondolata igazán csak őt zavarta, csak őt zavarhatta.

Hiába volt csekély valószínűsége annak, hogy pont ez a baleset fosztja meg őt az újrakezdés esélyétől, ott motoszkált a férfiban egy sok hónappal ezelőtti alkonyat emléke. Ugyanígy valószínűtlen volt itt a Malbortba vezető úton találkozni egy kisemmizett arizonai lánnyal, mégis megtörtént. Megtörtént és az lett belőle, ami– amikor pedig minden olyan szépnek látszott, egy újabb váratlan esemény miatt hagyta a féltett kapcsolatot válságba kerülni. Új emberek jönnek, új kapcsolatok születnek, no meg néha régi gépek lezuhannak és lelkek öregednek ezer éveket. Elég ezekhez egy szempillantásnyi idő. Ott ült a gépen sok ember, és mindenkiért sír most valaki. Nyomasztó érzés volt arra gondolni, hogy még azt sem tudta, neki sírnia kellene-e. Ha nem, az sem jelenti azt, hogy mostantól minden rendben lesz és egyáltalán valaha hall-e még Irisról. A különféle tragikus forgatókönyvek közt igazán csak egyetlen, apró különbség volt: a remény. „Az én gépem már réges-rég a földbe csapódott”, gondolta magában lemondóan Colin, és nem tudta, melyik elszenvedett lelki sérülés lesz maradandó.

Az autó fényszórójának kévéje az egyik útszakaszon egy távoli alakot világított meg. Fehérben volt és csak állt az út mellett. Colin lassított, a mozdulatlan ember mintha rá várt volna. A férfi racionális gondolkodásúnak tartotta magát, most mégis hideg verejték csorgott le a homlokán. A fehér ruhás alaktól kis távolságra teljesen le is fékezett, autó nem jött sem szemben, sem mögötte. Az egész helyzet ismerős volt, túl ismerős. Vajon csak egy szellemet lát, aki eljött hogy utolsó búcsút vegyen tőle itt, ahol először találkoztak? Vagy esetleg fatális véletlen az egész, és valaki másról van szó? Szembe kellett néznie vele, így lassan odagurult. Iris felfigyelt rá, hogy az autó ugyanolyan típus, ugyanolyan színben, ám mégsem ugyanaz a kocsi. Az ablakon át bepillantva látta, hogy ez automata váltós. Talán Colin a sérült lába miatt váltott erre a régi helyett.

Az ajtó kinyílt, az alak szótlanul beült és a férfi hamarosan láthatta az oly sokszor felidézett arcot, a hosszú haj mögül kibukkanó egyenes orrot. Csak bámulta kitágult szemekkel, és nem tudott egy szót sem kinyögni. A lánynak kellett hát megszólalnia:

– Mi van veled? Azt hiszed, kísértetet látsz?

– Nagyjából igen. Majd elmesélem...

– Csak siess vele, nehogy ránk virradjon.

– Miért?

– Tudod, mi szellemek nem szeretjük a napfényt.

Colin elnevette magát, de még mindig nem könnyebbült meg igazán. Csak ebben a pillanatban döbbent rá, hogy hiába vágyott erre a pillanatra oly sokat, fogalma sem volt, mit kellene mondania vagy tennie. Ám Iris kisegítette, nem először és minden bizonnyal nem is utoljára.

– Most akkor elviszel?

– Hova?

– Vagy a reptérre, vagy haza. Hozzád... hozzánk.

Hallgattak. A lány ujjai finoman vándorútra indultak Colin halántékán, mintha a megszaporodott őszes hajszálakat akarta volna megszámolni. A férfi élvezte, ahogy a nagyon is hús-vér teremtés hozzáér, ám rájött, nem maradhatnak itt örökké az út szélén, bármennyire is jó lehetőségnek tűnt ez elsőre.  A lány szavaira, közös otthonukra gondolt és önkéntelenül, csak úgy magának, bólintott. Már tudta, merre kell indulnia és mit kell tennie. Ezen túl képtelen volt értelmeset mondani, bár legszívesebben kiugrott volna a bőréből vagy ontotta volna a szavakat, csak nem tudta hol kezdje.

Irisnak viszont a tapintható izgatottsága pont elegendő volt. Tudta, még van sok dolog, amit meg kell beszélniük, és mindent szinte az elejéről kell újraépíteniük. Ám már nem félt semmitől, mert biztos volt benne, képesek lesznek rá. E pillanatban úgy érezte, érti nagynénje szavait: most is a messzeségben volt, ám mégis a lehető legközelebb az élethez, amire vágyott.

VÉGE

--------------------------------------------
Előző

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Iris nem nagyon akart mellébeszélni, lendületesen sorolta, milyen lehetőségek foglalkoztatják. Beszélt Floridáról, a Virgin-szigetekről, Ázsiáról, kávézókról és utazásokról. Laura néni csendben hallgatta, végül nem bírta megállni és kibökte ami a fejében járt:

– Angliát meg sem említetted.

– Igen, erről még nem beszéltem... – Iris zavartan, tétovázva folytatta csak. – A helyzet az, hogy onnan is kaptam hírt. Beszéltem Katie-vel, tudod, ő, az a lány, akivel gyakran beszélek. Mondott ezt-azt... Colinról is beszélgettünk.

– Nem akarsz róla beszélni?

– Nincs ezzel semmi probléma, Colin is megvan, jól van. Azt hiszem. Volt egy kis gondja, de... most jól van.

– Értem. Az jó, ha minden rendben van.

Irist ez a kis párbeszéd kizökkentette az előadásából. Tervei szerint elsősorban a távlati dolgokról kérdezte volna Lizt és Laura nénit, de némi értetlenséget fedezett fel rajtuk. Nem nagyon tudta, hogy reagáljon erre, így aztán újból előhozta a telefonbeszélgetést Chris-szel, ecsetelte, mi mindenhez lehetne kezdeni a pénzével, aztán kifogyott lassacskán a szavakból. Kicsit nyomasztó csend telepedett a szobára, Laura néni pedig valami indokkal ki is ment. Iris kérdően nézett Lizre:

– Vajon mi lehetett ennyire sürgős?

Liz némi késéssel válaszolt csak:

– Azt hiszem, jó eséllyel bármi.

A másik lány meglepetten nézett rá. Liz általában tele volt tanácsokkal és ötletekkel, és lendületességével sokat tudott segíteni Irisnak az utóbbi hónapokban. Most egészen másnak tűnt, a hangsúly ahogy megszólalt szinte cinikus volt. Iris úgy vélte, amikor ilyen fontos döntés előtt áll és ebbe bevonja a hozzá közel álló embereket, legalábbis egy kis támogatást kaphatna. Szóvá is tette ezt:

– Nem nagyon vagy lelkesebb te sem.

– Nos, jól van, Iris, ha nagyon akarod, akkor elmondom, mi a helyzet. – Liz próbált higgadtan beszélni, mégis kiérződött mondandójából a feszültség. – Nagynénéd nem mondja, mert nem olyan ember, én viszont komolyan kérdem: mi a fenét vársz tőlünk? Itt ülünk egy órája, ecseteled a trópusi tengerpartokról szőtt álmaidat, fárasztasz bennünket. Komolyan azt hiszed, hogy számunkra van jelentősége, a Karib-tengeren vagy Polinéziában lézenghetnél naphosszat a pálmafák alatt? Őszintén szólva azt sem hiszem, hogy ennek számodra bármi jelentősége lenne. Most van baromi sok pénzed, eszedbe jutott minden hülyeség, és ránk zúdítod ezt az egészet, mint ha tudnánk segíteni a választásban. Nem, én a magam részéről nem tudok és meg is mondom nyíltan, nem is akarok. Mikor lettél ilyen tétova, felületes és esztelen? Tényleg a pénzen múlik? Hát vedd tudomásul, én elég sokat dolgozom hogy jól éljek, hogy legyen évi két hetem utazásra és nem érzem át a nagy problémádat. A nyakamat teszem rá, Laura nénédnek is megvan a maga baja, hiszen itt él magányosan és azt látja, miközben fiatal vagy és gazdag, lassan a józan eszed veszted el. Tehetetlen ő is, én is. Végre nézz már szembe az életeddel! Zárd le a múltad, akár magadban, akár máshogy, számolj el a jelen helyzeteddel és a jövőre úgy gondolj, hogy ami most még csak a holnap, az nemsokára tegnap lesz. Vagy az a célod, hogy minden évben új és új fonalát kezdd el szőni a sorsnak? Ebbe nem férnek bele a barátok, a szerelem, a család. Ehhez mi igazán nem kellünk. Nem hiszem el, hogy az elmúlt éveid minden nélkül csak úgy eltűntek, és hiába menekülsz a világ végére, az emlékeid akkor is ott lesznek veled. Csak ismételni tudom magam, tedd rendbe a dolgokat, előbb magadban aztán magad körül. Ebben melletted állok, de abban nem, hogy új és új egzotikus országokat javasoljak, ahol elpocsékolhatod az életedet.

– Amikor elmentem a Virgin-szigetekre, nem voltál ilyen bölcs és tisztán látó.

– Akkor semmi nem volt az, mint most. Elvesztetted a lábad alól a talajt, kellett egy hely, ahol magadra találhattál. Most meg olyanba akarsz belevágni, amivel pont az egyéniségedet veszted el.

– Te teljesen hülye vagy. Irigykedsz, vagy mi van?

– A francba Iris, hát persze hogy irigykedem! Igen, szeretnék én is ennyi pénzzel azon töprengeni, hol lógassam a lábam. Annyi eszem szerintem lenne, hogy ennél többet akarnék. A pénz az csak pénz, megdolgozom érte, nem vagyok szegény. Egy jó kapcsolatért, boldogságért nem elég csak úgy dolgozgatni, azért küzdeni kell, és teljesen mindegy, hogy irigyellek-e a pénzedért, az biztos, hogy te sem vagy most boldogabb, mint én.

Iris vállat vont:

– Te így látod, én pedig élni akarom az életem.

– Tessék, ott a telefon melletted, hívd fel az utazási ügynöködet és vegyél egy repülőjegyet Hawaii-ra.

A másik lány a készülék után nyúlt, végül inkább nem tárcsázott senkit. „Majd átgondolom ezt nyugodtan”, mondta magában Iris, aztán kicsit sértődötten búcsúzott barátnőjétől. Nem értette, mitől akadt ki a laza Liz ennyire. Laura néni rákérdett, miért sietett el olyan hirtelen Liz, de igazán nem érdekelte a válasz. Hirtelen arra jött rá Iris, hogy nagynénje tényleg olyan fásult, mint ahogy barátnője mondta. Elszaladtak az évek, és ő itt marad egyedül, bárhova utazik a lány. A jó nagynéni! Mindent elfogad, mindent megért. Most kérdő szemekkel nézett rá, majd meg is szólalt:

– Tulajdonképpen hogy döntöttél?

– Elutazom, messzire, hosszú időre...

– Kicsim, az az igazság, hogy te tulajdonképpen most is valahol messze vagy.

– Hol? – kérdezte értetlenül Iris, ám Laura néni csak sejtelmesen mosolygott.

A szobában ülve a lány a messzeségen töprengett. Arra gondolt, hogy nem csak a távolság, hanem az idő is eltávolíthatja őt magától és másoktól. Próbálta értelmezni nagynénje szavait, azt hitte, valami komoly útmutatás rejlik mögöttük. Ám ilyet nem fedezett fel bennük, mert nem is volt ez más, mint egy ténymegállapítás, afféle kicsit közhelyes bölcsesség, ami időnként nagyon igaz tud lenni. Ez az arizonai szoba olyan iszonyú távolságban volt álmoktól és vágyaktól, amennyire csak lehetett. Iris arra gondolt, aki közelebb akar jutni valamihez, az nem az ellenkező irányba indul, így aztán ezúttal nem habozott és felhívta az utazásszervezőt.

Amíg kicsöngött a telefon, megint eszébe jutott Mike, meg a repülőgép-fóbiája. Azon kapta magát hogy már kombinálja, melyik gépre vegyen jegyet, hátha valamelyikkel baj történik, esetleg ne is oda menjen, ahova tervezte. „Micsoda hülyeségeken járatod az agyad, Iris”, korholta magát aztán a vonal másik végén felvették a kagylót. Gyorsan bele akart szólni, de ismét úrrá lett rajta az indokolatlan szorongás. Rossz előérzete volt, ezért inkább megszakította a hívást. Adott magának még egy fél órát a töprengésre. E pillanatban nem annyira a saját életét féltette, hanem az járt a fejében, mi lenne nélküle a szeretteivel. „Vajon kinek hiányoznék a leginkább?”, tette fel magának a nagy kérdést. A válasz jó esetben annyi lett volna, hogy annak, aki neki is a legfontosabb, ám megítélése szerint igen messze volt az ő pillanatnyi helyzete az ideális felállástól.

Már-már odáig jutott, hogy pont azt a gépet kellene kiválasztania, amit baleset ér. Eszébe jutottak apja szavai arról, hogy senki nem ígért könnyű életet. Ha az ember már nincs az élők sorában, nem tud szenvedni, és nem tud szenvedést okozni, vagy legalábbis nem tud róla– pofonegyszerű elmélet, és mégis marhaság. Eleve butaság volt azzal kalkulálni, hogy mikor melyik gép zuhanhat le, hiszen azért ilyen elég ritkán fordul elő. Ha már mindenképpen nagyon rosszat vagy nagyon jót akart magának, akkor egyszerűen elébe kellett volna menni a szélsőséges érzéseknek. Tudta is, hova kéne utazni ehhez.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

A tükörből visszanéző, smink nélküli, kipihent arc mintha azt kérdezte volna: és most mi lesz? Iris nyugodt mozdulatokkal végigsimította a haját, ami már jelentősebb hosszabb volt mint a virgin-szigeteki időkben. Ott a tengeren megvolt a kényelme annak a sportosan középhosszú frizurának, de nagyon messze voltak már a türkizkék tengerben töltött órák. Iris nő volt, rendszeresen figyelte magán az öregedés jeleit. Tragédiáról szó sem volt: ha valahol apró ráncot vett észre, egyszerűen csak tudomásul vette. Az idő szalad, ez teljesen normális mindenki életében, aztán egy-egy váratlan esemény döbbent rá mindenkit arra, hogy mennyire. Mivel szülei meghaltak, mostantól ránehezedett Irisra annak a tudatnak a teljes súlya, hogy ha pusztán a generációkat nézi, akkor ő következik a sorban. Az életnek igencsak váratlanul vége szakadhat és tarthat nagyon sokáig is, de úgy érezte, nem az számít, mennyi ideig él, hanem az, hogy hogyan. Élhetne Floridában, aztán a világ más sarkaiban, ha hallgat Mike-ra. Sőt, a pénze révén akár saját üzletet vehetne magának. Ezernyi lehetőség nyílt meg a számára, ám valahogy nem tudott ennek felhőtlenül örülni.

Ezen a reggelen meglehetősen nyugtalannak érezte magát. Az angliai hírek tudatos szelektálása egy ideig önvédelem volt, nem akart hallani arról, ami odakötötte. Mostanában pedig már inkább attól félt, hogy olyan hírt kap, ami fájdalmat okoz. Soha nem ismerte volna be, hogy az „amiről nem tudok az nem fáj” elvet követi, az ilyen gondolatokat elhessegette. Ám ahogy az ablak előtt állt, és visszagondolt az elmúlt napok beszélgetéseire, elhűlt saját butaságán. Hogy kezdhetne új életet úgy, ha nem lát tisztán a közelmúlttal kapcsolatban? Mennyi időt szánt arra, hogy hazatérő apjával tisztázza dolgait, és ha meg nem is bocsátott, megértette mindazt, ami történt. Erre a tisztázásra esélyt kellett adni magának– és mindenki másnak. Tárcsázta hát Katie számát.

Az angol lány vidáman üdvözölte barátnőjét, akivel már nem beszéltek egy ideje. Iris eleinte habozott feltenni azokat a kérdéseket, amik a legjobban izgatták, így semleges témákról csevegtek. Kiderült, hogy a tengerentúlon hűvös és esős az idő, ami nagyjából az év nyolcvan százalékában igaz volt, és Katie a szokásos módon rácsodálkozott az arizonai kánikula fullasztóságára, amit pedig gyakorlatilag az év összes napjáról el lehetett mondani. Az ágyán ücsörögve beszélő Iris kuncogott magában, amikor arra gondolt, milyen parádésan megtanulta annak idején ennek a témának a hosszadalmas, semmitmondó elemzését a született angoloktól. Aztán, mielőtt a beszélgetés végképp ellaposodott volna, egy sóhajtással belevágott a mondanivalójába.

– Az a helyzet Katie, valami más miatt hívtalak.

– Hallgatlak.

– Kerültük az utóbbi időben a témát, de... Én mégiscsak szeretném tudni, mi van odaát... – Iris nehézkesen bökte ki a nevet. – Mi van Colinnal?

– Gondolom, jól megvan. Ritkán találkozunk mostanában – felelte Katie, kissé kedvetlenül. Rossz előérzete volt.

– Azért mondhatnál valami bővebbet. Hogy van?

– Kérdezz, és válaszolok. Mi érdekel?

– Hogy vannak a gyerekek?

– Jól, a múltkor láttam is őket együtt a tengerparton.

– És volt még velük valaki?

– Mondd ki, ha arra vagy kíváncsi, van-e valakije.

– Igen, az érdekel.

– Tudomásom szerint nincs.

– És mi van Dorisszal? Jaj, ne csináld már, régen nem kellett mindent harapófogóval kihúzni belőled. Olyan jókat pletykáltunk.

– Nos, te nekem egyszer azt mondtad, hogy kerüljük a témát. Én csak tartom magam a megállapodásunkhoz – tette hozzá kissé sértődött hangon a könyvtároslány –, de ha nagyon érdekel, elmondhatom mi van velük. Amennyire én tudom, Doris elköltözött, elvitte a fiút, de aztán a kissrác visszament az apjához. Most hármasban élnek és tart a válóper. Ennyi amiről nekem tudomásom van. Jerry mesélte, hogy Colinnak voltak problémái, a munkában is, meg a baleset...

– Baleset? Miféle baleset?

– Na jó, egyszer úgyis beszéltünk volna erről – sóhajtott Katie –, de azt már most megmondom, ha megharagszol rám, én is megharagszom rád.

– Mondjad már!

– Emlékszel, amikor hívtalak munka közben? Azon a szigeten, a búvárbázison? Nos, az a helyzet, hogy a Brit Virgin-szigeteken voltak akkor éppen Colinék, páran búvárok, és akkor történt valami. Kórházba került, de nem volt annyira súlyos...

– Még beszéltünk is róla a bázison, hogy búvárbaleset miatt kezeltek a mi szigetünkön valakit, lehet hogy pont Colint?... Megáll az eszem, egyszerűen hihetetlen, hogy nem mondtad el!

– Csak szólok, hogy én próbáltam.

– Azért annyira nem erőltetted. Elképesztő, ezt mégis hogy gondoltad?

– Oké, szerintem most fejezzük be.

– Várj Katie, várj... – Iris hangja elcsuklott, és pár pillanatig nem volt képes megszólalni. – Nem rád haragszom, hanem magamra. Emlékszem, ahogy mondtad, hogy ne rád legyek mérges és teljesen igazad volt meg van is. Egyszerűen csak kiborító ez az egész. Ott volt egy ugrásnyira... És tudtál mindent? Bocsáss meg kérlek, gondolom hogy mennyire megviselt téged az egész. Pedig csak én voltam makacs hülye.

– Mit mondjak erre? Tényleg az voltál – mondta csendesen Katie.

– És mi volt, hogy volt ez az egész? Nyomáskamrába került?

– Igen, kezelték kamrában is. Pontosan nyilván nem tudom, csak amit Jerry mesélt, hallomásból. Valaki más ráejtett egy csomó ólmot, amíg víz alatt volt, aztán egy búvár vitte fel, de túl gyorsan.

– Lebénult? Most mi van vele?

– Egy darabig picit bicegett, de már jobban van. A múltkor a fiúk elvitték itt egy merülésre, és látszott rajta az óvatosság. Kicsit megváltozott. Azt hiszem zárkózottabb lett.

– Az a legrosszabb, Katie, hogy lenne igazság szerint ezer kérdésem, amiket neked felesleges feltenni. Mennyi idő telt már el, és hát... ő sem hív. Nem is tudom, miért borultam ki annyira, hiszen minden úgy megváltozott már. Legalábbis úgy tűnik.

– Ezt neked kell tudni. Eszem ágában sincs beleszólni az életedbe, főleg azok után, amilyen ostobán viselkedtél annak idején.

– Meg tudsz bocsátani?

– Természetesen, igazán nyilván sose tudnék haragudni, hiszen én nagyjából sejtettem mi miért történt. Hogy neked van-e magadra haragudni okod és te meg tudsz-e bocsátani, na azt magadnak kell kitalálni – fejezte be a gondolatot az angol lány, rátapintva a legfájdalmasabb pontra.

A szobából nem szűrődtek ki zajok. Iris teste néha meg-megremegett, ahogy az ágyra borulva zokogott. El kellett telnie pár percnek, amíg egy kicsit megnyugodott, de továbbra is fekve maradt. Még mindig könnyes szemmel járatta az agyát, gondolatai sebesen váltották egymást. Minden eszébe jutott, a gyerekkora, a szülei, az iskolák, a férfiak, Anglia és Mexikó, képzeletben repült a tengerentúlra és merült a víz alá. Aztán állt egy friss sír mellett, ami ismerősnek látszott, valahogy mégis másnak tűnt. És valóban, nem az apja neve volt rajta, hanem másé. Először azt hitte, Colin az, de megnézte közelebbről és a sajátja volt a kőre vésve.

A lány összerezzent. Ki volt merülve, és a gyötrelemtől eltelve a valóságos emlékei rémlátomásokkal keveredtek. Legalábbis bízott benne hogy ez az egész nem a valóság. A biztonság kedvéért felállt és a tükörbe nézett. A saját nyúzott ábrázatát látta meg benne, kisírt szemekkel. Megtörölte az arcát, miközben még mindig tükörképét bámulta, és azt gondolta, lehet, hogy tényleg ő halt meg, mert úgy nézett ki mint egy zombi. Olyan jó lett volna azt hinni, hogy tanult valamit a történtekből és a sírás után megtisztult a lelke. A rideg tények szerint ehhez képest ő továbbra is ugyanaz az ember volt, ugyanabban a helyzetben, mint egy órával korábban, és semmit sem változtathatott a múlton. Hirtelen racionális hangulat rohanta meg, és azt mondta magának, ennyire kétségbeesett bőgésből nem sok jut az ember életébe, a következő majd csak sokára jön– ha lesz egyáltalán.

Kicsit keserű és cinikus lett, magát nem akarta sajnálni, másokra pedig nem akart gondolni. Párszor elismételte magában a közhelyet, hogy ami nem öli meg, az erősebbé teszi, aztán igyekezett rendbe tenni a külsejét. Szó se róla, pár pillanat elég volt ahhoz, hogy ismét természetes szépsége érvényesüljön, és hogy senki ne vehessen észre semmit, addig a szobájában is maradt, amíg elmúlt szeme feltűnő pirossága. Most már a lidércnyomásos képek hatása is elmúlt, tiszta fejjel gondolkodott.

Az első, kézenfekvő lehetőséget elvetette, hogy ne csináljon semmit és a sors majd meghozza az új lehetőséget. Emlékeztette rá magát, hogy aki nem dönt, az is döntést hoz, méghozzá a lehető legrosszabbat, hiszen másra bízza magát. Miközben egy kis szobában ült a poros Arizona egyik nagyvárosába, arra gondolt, mennyi választása lehetne. Unalmas itt az élet, egy karrierhez azonban pont jó. Sőt, még saját vállalkozást is indíthatna, például egy klubot vagy egy csinos kávézót is ki lehetne hozni a nem csekély vagyonából. Vagy ha már cégtulajdonos szeretne lenni, akár külföldön is vehetne magának valamit. Egy családias szálloda, búvárbázis a tengerparton– szép álom! Mondjuk némi szépséghibával, hiszen övé a felelősség, a kockázat, és ahelyett hogy körbeutazná a földet, évekre bebetonozza magát valahol. A világnak pedig nincs olyan szép pontja, ahol el ne unná magát az ember.

Úriasan élve is évekig lehetne barangolni a földrészeken a pénzéből, ám lényének egy része idegenkedett ettől. Józan esze azt súgta, szüksége van a tevékenységre, főleg azok után, hogy milyen pozitív visszajelzéseket kapott a virgin-szigeteki időszak után. Iris kicsit sem volt munkamániás, ezért magának is furcsa volt, hogy dolgozni akart. Ezzel az volt a baj, hogy ha pénzes lányként állít be valahova, egyből más elbánást kap, ha pedig eltagadja a vagyonát, előbb-utóbb talán maga okozna csalódást a benne megbízóknak. Felmerült benne, hogy esetleg olyanokkal kellene dolgozni, akik már ismerik, akiknek elmondhatja, merre hány méter. Mike és Chris jutott az eszébe, aztán kinyitotta a laptopot és pont ellenkező irányban kezdett el nézelődni, teljesen ismeretlen ázsiai búvárbázisok ajánlatait böngészte. Megint újjáéledt benne az a kalandvágy, ami pár hónapja uralkodott el rajta. Akkor a hajtóerőnek csak az egyik eleme volt a menekülés a rossz emlékek elől, bizony a pénz is szerepet játszott. Most ez utóbbi inkább csak úgy izgatta, hogy már volt neki elég, így aztán egy hely minél távolabbinak és egzotikusabbnak tűnt, annál vonzóbb volt. A kínok és az érzések feledtetése emellett ugyanúgy meghatározta terveit.

Ez elgondolkodtatta a lányt. A múltkor is elment messzire a szembenézés helyett, és magánéletében mindez azzal járt, hogy volt egy félresikerült afférja, és nem tudott Colin mellett lenni amikor szüksége lett volna rá. Az egész történet hihetetlen volt, filmbe illő, csak a happy endet nem tudta elképzelni. A gondolatait hiába terelte el folyamatosan, most már Malbortban járt képzeletben. Megint rémképeket látott, a tolószékbe kényszerült férfiról, aki megtört arccal nézi, ahogy magatehetetlensége miatt ex-felesége elviszi a gyerekeket. A szobákat rendetlenség uralja, a megközelíthetetlen emelet kihalt, a kert elhanyagolt, és Colin ül, miközben csak emlékei maradtak és attól fél, hogy visszajön valaki egy nap és ilyen roncsnak látja. Irisnak sírni támadt kedve, aztán Katie szavai jutottak eszébe, miszerint a férfi jól van és próbál boldogulni. „Egyedül maradt, és talán már nincs szüksége rám, aki otthagytam ebben a helyzetben”, gondolta a lány. Feltette magának a kérdést, hogy nem volt talán meg rá minden oka? A válasz pedig egyértelmű volt. Ha úgy nézzük, a történtek fényében mindenki helyesen cselekedett, hiszen ő visszautazott Amerikába, hátat fordított egy tarthatatlan szituációnak, Colin pedig élte az életét, hiszen a két gyerekkel nem tehetett mást. Minden szépen összeillik, mégsem jó senkinek az, ami van– ki érti ezt?

„Gazdag vagyok, fiatal és független, milliók ölnének azért, hogy az én helyzetemben lehessenek”, mondogatta magának Iris. Mégis felsejlett előtte pár emlékfoszlány, és nem tűnt annyira rossznak a szegény, hontalan és boldog kapcsolatban élő malborti sors. Ezeket a szép pillanatokat meg akarta őrizni, azt viszont pont most ismerte fel, hogy a múlt az múlt marad, és ostobaság lenne ha ezt akarná visszakapni. Valamit dönteni kellett a jövőről, mert ez nagyon is befolyásolható volt. A tengerre gondolt, aztán arra, hogy talán megoszthatja valakivel a gondjait. Laura néni mindig szívesen segített, és egy hirtelen ötlettől vezérelve tárcsázta Liz számát, hátha hármasban még többre mennek.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Iris hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Valahogy kiüresedett minden körülötte. Az utóbbi időben sok időt töltött az apjánál, megismerte életét, találkozott a párjával is. Különös élmény volt arra gondolni, hogy él egy húga Mexikóban, egy kislány, akinek köszönhetően megint arra gondolhat, van családja. Csak éppen ők messze voltak, élték a saját életüket.

Phoenixben Laura néni jelentette számára a családot, ám olyan régóta laktak közösen, hogy meglehetősen rutinszerűvé váltak a beszélgetéseik. Iris pénze birtokában a munkakeresést hanyagolta, szórakozni járni pedig nem volt kedve. Teltek a napok, és nagyon úgy festett, a lány magától nem nagyon képes kimozdulni a tétlenségből. Nagyon váratlanul érte, amikor egy ismeretlen számról kapott hívást. A hangot gyorsan megismerte, Chris telefonált neki a Virgin-szigetekről.

– Hogy s mint vagy, kislány? Régen hallottunk rólad.

– Köszönöm, megvagyok. Történt egy és más, most pedig élem az unatkozó úrinők életét itt Arizonában.

– Ha minden rendben, talán nem is hiányzik a tenger.

– Ugyan már, Chris, az mindig hiányozni fog, főleg itt a sivatag közepén. Mostanában eszembe sem jutott a búvárkodás, rázós időszakon vagyok túl.

– Értem... Alapvetően azért hívtalak, mert az ajánlatunk még mindig áll. Nem akarsz visszajönni?

– Azt szeretnéd, hogy napi 8-10 órában a tengerparton ücsörögve jópofizzak a turistákkal vagy merülgessek velük naphosszat egy kis aprópénzért? Mi ebben a jó nekem? – viccelődött nevetve a lány.

– Összefoglalva annyi, hogy itt élhetsz a világ legszebb szigetén, búvárkodhatsz ezerrel és még fizetnénk is érte – válaszolt hasonlóan komolytalanul Chris, majd folytatta –, de nem akarom ezt elviccelni. Tudod, Mike milyen világjáró, ő a következő szezont már máshol kezdi. Ha esetleg miatta nem akartál maradni, hát, ez már nem lehet indok.

– Miért gondolod ezt?

– Öreg vagyok, nem hülye. Semmi közöm nem volt a dolgokhoz, de úgy éreztem, valami volt köztetek. Tévedek?

– Nem – mondta sóhajtva Iris –, persze Mike ezt is profin kezelte. Ennek az egésznek semmi köze nem volt ahhoz, hogy visszajöttem. Talán csak megéreztem, hogy itt kell lennem, és nem tévedtem. Kényszerpályán mozogtam mostanában.

– Világos. Nos, azt neked kell tudni, e pillanatban milyen helyzetben vagy és milyenek a lehetőségeid. Mike nélkül egy kicsit változik talán a felállás, te is kaphatnál más pozíciót. Bár most egy kicsit bizonytalannak érzek magam is mindent. Gondoltam már rá, hogy eladom az egész céget, vagy keresek tőkéstársat. A dolog szépen eltartja magát, és ha jó csapatom van, akkor csinálom én is tovább. Betanítani, új emberekkel kísérletezni viszont már kevesebb a türelmem. Nem akarlak feltartani, csak egy kicsit elpanaszkodtam neked, ha nem haragszol. Tudom jól, ennél izgalmasabb perspektívát is láthat maga előtt egy olyan lány, mint te. És gondolom, nem akarod megvásárolni a bázis felét sem. Bár ha tudsz valakit, összehozhatsz vele – zárta monológját nevetve Chris. Iris pár másodpercig töprengett, mielőtt felelt volna. Megint hirtelen ötlet jutott az eszébe, majd úgy döntött, most azért egy árnyalattal megfontoltabb lesz, így hallgatott inkább vagyonáról. Ennyit mondott csak:

– Elgondolkodok az ajánlatodon, és nagyon jólesik, hogy ennyire bízol bennem. Új élmény volt számomra az a munka, és hálás vagyok a lehetőségért.

– Akkor meg ne vacakolj, gyere vissza. Ha nem melózni, akkor merülni. Hátha találunk pár új, érdekes helyet.

– Kösz, Chris, de vigyázz, mert élni fogok vele.

– Állok elébe – mondta a férfi, majd elbúcsúzott.

Bárkinek jó dolog azzal a tudattal a tükörbe nézni, hogy valaki, valahol igenis nagyra tartja a munkáját. Kellett egy kis megerősítés Irisnak, hiszen a visszanyert anyagi jólét nem hozott magával megnyugvást. Tudatosan kerülte a szembenézést a hiányérzetével, és a virgin-szigeteki hívás pont kapóra jött. Amikor egy napra újabb ismeretlen számról hívta egy másik jól ismert férfi, úgy tűnt, megerősítésben nem lesz hiány.

– Szia, Iris – szólalt meg Mike –, ráérsz egy kicsit?

– Neked bármikor, örülök, hogy hívtál.

– Nem nagyon szeretnék köröket futni, tudod, hogy nem jellemző rám – mondta határozottan a férfi –, csak pár dolgot mondok előtte. Nyilván ismersz annyira, hogy a Virgin-szigeteken sem terveztem igazán hosszú távra, bár előre ki tudhatja ezt. Minden jó volt, csak éppen kaptam egy ajánlatot itt az USA-ban, és elfogadtam.

– Bevallom, azt tudtam, hogy már nem vagy ott, mert Chris a napokban hívott.

– Szuper, akkor a magyarázkodást megúszom. Nincs is nagyon mit elmondani szerencsére, abszolút jó viszonyban váltunk el. Az a helyzet, egy időre szerettem volna az Államokban dolgozni, mert aztán majd valamikor a jövőben Ázsia felé venném az irányt. Fogalmam sincs mikor, de ennek sincs jelentősége. A lényeg, most itt vagyok Floridában, átvettem egy bázis vezetését, és szólok, hogy ha munkát keresel akkor én bármikor szívesen látlak. Gondolom Chris valami hasonlót ajánlott.

– Jól sejted. Honnan tudtad?

– Amikor elmentél, beszéltünk rólad, és nagyon egyezett a véleményünk. Azért már benne vagyok annyi ideje ebben a szakmában, hogy tudjam, mi jár egy bázistulaj fejében.

– Chris is meglepett, és most te is.

– Iris, te valószínűleg máshogy látod a dolgokat mint én. Ha érdekel, elmesélhetem, miért hívunk dolgozni, Chris és én egyaránt.

– Naná, kíváncsi lettem.

– Egy búvárbázist vezetni alapvetően nem nagy tudomány. Kell egy bungaló a tengerparton, bejön valaki aki fizet, kitölt pár papírt, felrakjuk a hajóra, aztán merülünk. Ha a tenger viharos, nem megyünk. Ha a búvár béna, vigyázunk rá. Ha felelőtlen, akkor kirángatjuk a vízből. Semmi ördöngösség nincs benne, te pont ugyanezt csináltad amikor nálunk voltál. Ha szép a tenger és jók az árak, akkor meg lehet belőle élni. Nekem elhiheted, elég régen csinálom már, és mindig volt mit ennem és hol aludnom. Szerencsénk van, mert ide születtünk, ahol az emberek hajlandók ilyen dolgokért keményen fizetni, pedig józan ésszel értelmetlennek tűnik, hogy pénzt adjunk a merülésért, amikor alig egy órát töltünk a víz alatt. A búvárkodás a mi mázlinkra nem józan ész kérdése. Viszont van, ami nagyon is az. Tudod, ha valaki beesik hozzám a bázisra, hogy szeretnék itt dolgozni, és elkezdi sorolni hány ezer merülése van, már gyanakszom. Ezek csak számok. Én már nem írom a merüléseimet, anélkül is tudom hogy nem vagyok kezdő. Az számít, hogy mennyire bízhatok meg a másikban. Jobb egy korrekt dolgozó kevesebb rutinnal mint egy olyan, aki miatt aggódnom kell. Ha valakit a víz alá küldök pár emberrel, akkor biztosnak kell lennem benne, hogy amire képes, azt meg fogja tenni. Amíg nincs akkora tapasztalata, megy a sekély helyekre, majd később viszi a mélymerülőket ha jobb búvár lesz. Tulajdonképpen mit jelent az hogy jobb búvár? Azt mondják, az öreg búvár a jó búvár, mert ebben a lényeg benne van. Chris sem hülye és én sem tartom magam annak. Naná, egy csinos fiatal lány mindig jó hangulatot teremt, de most abszolút nem a vonzerőd miatt hívlak. Azzal is tisztában vagyok, természetesen...

– Igen, emlékszem – vágott közbe a lány.

– Ezt most tegyük félre. Gyakorlatias ember vagyok, ami ott a szigeten történt, az kettőnk magánügye. Hiányzott a harmónia. Megpróbáltuk, de nyilván valahol, valaki más sokkal jobban illik hozzád mint én.

– Hiszel az ilyesmiben?

– Szó sincs hitről, ez egyszerűen így megy. Vannak, akik jobban passzolnak egymáshoz. Nem akarok én itt párkapcsolatokról okoskodni, mert ez nagyon nem az én terepem. Térjünk vissza Floridára. Ne beszéljünk pénzről vagy másról, csak annyit kérdek, legalább ötlet szinten érdekelne?

– Hirtelen jött a hívásod... semmiképpen nem mondok kapásból nemet. Még nem döntöttem arról, mihez kezdek.

– Rendben, akkor itt elérsz – Mike email címet diktált –, és bármi van, szólj. Azt gondolom, ezt meg kell fontolnod, mert már nem tanoncként számítanék rád, akire vigyázni kell. Bízom benned, de neked is bíznod kell magadban.

– Mike, őszintén válaszolj nekem. Ha belevágok, egyszer talán olyanná válok mint te, mindig új és új helyekre vetődök, afféle búvár-kalandorként. Megéri? Elégedett vagy?

– Szabad vagyok, elismernek a szakmában, és élek. Az elején nekem is lehetőségem lett volna beszállni üzletekbe, letelepedni, ami nem az én világom. Szeretek merülni. Más talán abban látja örömét hogy valakinek meg tudja tanítani a búvárkodást, és van akinek ez egyszerűen csak pénzkeresetre jó munka, amit mindegy, hol csinál. Ha jönnél, ezt neked előtte kell kitalálni. Tudnod kell viszont valamit, én tényleg profi búvárkodásról beszélek. Ülj le a családoddal, a barátaiddal vagy esetleg a pároddal, ha éppen van valakid és kérdezd meg őket. Emlékezz rá, amit a megbízhatóságról mondtam, nagyon problémás lehet, ha valaki szezon közben hazaszalad érzelmi életet élni. A címemet tudod, megtalálsz könnyen, de én csak a második lépés legyek. Először ne engem hívj, hanem azokat, akik gondot jelenthetnek hosszú távon. Semmibe nem kerül, egyébként is értelmetlen halogatni a komoly beszélgetéseket.

– Köszönöm a tanácsot. Lehet, hogy jobban értesz az emberi kapcsolatokhoz, mint azt mondod?

– Iris, ilyet még viccből se mondj nekem – válaszolt nevetve a férfi –, rontja a renomémat.

– Ó, igazi férfi. A presztízs a lényeg – nevetett vele együtt Iris. Miután letette a telefont, még mosolygott egy kicsit Mike feltételezett érzékenységén, aztán a szavain gondolkodott el. Ajánlata egyelőre nem volt túl vonzó, ám az nagyon jó ötletnek tűnt, hogy nyíltan beszélgessen pár emberrel. Itt ült már hónapok óta, tudatosan került bizonyos témákat, miközben ezek a dolgok továbbra is foglalkoztatták. Igazság szerint kellemetlen volt a felismerés, hogy a saját gondolatainak elnyomása semmiféle haszonnal nem járt eddig se, és az ilyen önbecsapás hosszú távon inkább sebeket ejt mint megnyugvást hozna.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

A temetések a filmdrámákban mindig hűvös, esős időben játszódnak. Néhányan fedetlen fővel tűrik, ahogy hullanak rájuk a cseppek, mások esernyővel védik magukat, és az ilyen jeleneteket áthatja valami mélységes melankólia. Thomas Petersont utolsó útjára azonban száraz és meleg délelőttön kísérte a kis számú megjelent. Iris és Laura néni mellett Maria számított közeli hozzátartozónak, rajtuk kívül csak pár ismerős jött el. Igazság szerint nem is számítottak többre, és hiányozni sem  hiányoztak mások. Különös volt, ahogy együtt gyászolt a meglopott majd gazdaggá tett lány azzal a társsal, akit a kései szerelem kötött össze a férfival. A csendes búcsúztató mentes volt az érzelemkitörésektől és a szenvedélyektől. Eltávozott egy férfi, aki alapvetően nem tett mást, mint bármelyik ember: élt, néha fájdalmat, néha örömet okozva magának és másoknak. Iris, aki korábban úgy érezte, Peterson apjaként már nem létezik a számára, megrendült ugyan, ám felkészült erre a pillanatra. Maria nagyon erős volt, és nem akarta mások előtt kimutatni, mit érez kedvese halála miatt. A temetés után pár szót váltott csak a két fiatal nő. Iris tudta, hogy a mexikói lány hamarosan hazatér, ezért megegyeztek, még egyszer találkoznak.

A bérelt lakásban már jórészt be voltak csomagolva a bőröndök. Maria nem sok poggyászt hozott magának, elsősorban a kicsinek volt szüksége pár extra apróságra. Ha már az Államokban volt, bevásárolt a gyereknek, hiszen céltudatosan kellett szembenéznie a jövővel, nem ért rá magát sajnálni. Most, hogy látogató jött hozzá, engedélyezett magának egy kis pihenőt a készülődés közben. Iris leült a kanapéra, míg Maria egy fotelt választott és megszólalt:

– Nehéz lesz, nagyon nehéz. De hát az élet megy tovább.

– Otthon mihez kezdesz majd?

– Van hol lakni, egyelőre még a gyerekkel maradok.

– A Karib-tengernél éltetek vagy máshol? A keleti part ide Arizonához jó messze van.

– Apád ügyei miatt töltöttünk ott is időt, de én Bajából származom, ott érzem jobban magam, tehát házat is ott kerestünk, amikor le akartunk telepedni. Egy szép kis birtok járt vele, szeretek ilyen helyen lakni, mert efféle ranchon nőttem fel. Egyébként egész közel van a határhoz, autóval sem nagy távolság.

– Nem lesz unalmas ott kettesben a kis Carmennel?

– Tudod, mifelénk összetartóak a családok, szerintem a szüleim hozzám fognak költözni és segítenek amiben tudnak. Én meg nyilván valamiféle munkát keresek, mert bármilyen a hátterünk, élni és dolgozni kell. Az ember csak belebolondul a tétlenségbe.

– Apa nem mesélte, mivel foglalkoztál.

– Főiskolára jártam, ott tanultam meg elfogadhatóan angolul...

– Nagyon jól beszéled a nyelvet – vágott közbe Iris.

– Köszönöm, igyekszem. Sokat tanultam Thomastól. Segített nekem, azt akarta, hogy ne csak a pénzről szóljon a támogatása. Igazság szerint abban sem voltam biztos, bármennyi pénz kell tőle. Az végülis a tied volt...

– Én már visszakaptam, sőt, jóval többet is. Álmomban nem gondoltam, hogy egyszer képes lesz ilyen vagyont összehozni. Talán én is félreismertem, alábecsültem? Nem csak talán, biztosan nem ismertem igazán. Most meg itt vagyok, és olyan furcsa ez az egész. Hirtelen ezt a pénz-dolgot annyira másként látom. nem nagy tragédiaként gondolok rá, hanem csak egy állomásként az életemben. Olyan állomás volt, ahol dönthettem, melyik vonatra szállok fel és aztán agyalhattam rajta, jól választottam-e. Tudom, mind így élünk. Biztos neked ugyanígy ezerszer kellett nagy döntést hozni.

– Természetesen, de visszagondolni már nem nagyon akarok rájuk. Amikor Thomas elmondta, honnan van a pénze, még faképnél is hagytam.

– Erről nem mesélt.

– Nem tartott sokáig. Igen, elmentem, mert szerettem, és nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy olyan emberbe szerettem bele, aki ilyet tesz. Otthon ültem és sírtam, és azért is sírtam, mert eszembe jutottál te, és elképzeltem magam a helyzetedben. Borzalmas napok voltak, kínlódtam, küszködtem.

– Mi történt aztán?

– Nehéz ezt megfogalmazni. Ugyan otthagytam, de attól még szerettem. Visszamentem hozzá, mert azt akartam, hogy tegye jóvá amit lehet. Annyira fontos volt nekem ő, hogy azt hittem, nekem kell segíteni jobb emberré válnia. Idealista vagyok, talán naiv, mégis fontosnak éreztem ezt. Az ő megváltásától reméltem talán azt, hogy valami fontosat csinálok az életemben? Nem tudom. Azt tudom csak, hogy amikor betoppantam, szörnyű állapotban volt. Napok óta nem aludt hanem levelet írt, nekem. Amikor odaértem, csak szó nélkül átölelt, aztán a levelet a kezembe nyomta. Elolvastam, még mindig őrzöm... Nagyon szép volt, csak az aláírás hiányzott róla. Mondtam neki, mielőtt elteszem emlékbe, írja alá a nevét. Alákanyarította hogy Thomas, és ezzel mintha egy szerződést kötöttünk volna, amiben vállalta, soha többet nem titkol előlem semmit. Furcsa volt, hogy mind a ketten ennyire ragaszkodtunk a másikhoz, ő így, én úgy akartam megtenni az első lépést az újrakezdés irányába.

– Szép történet. Tudod, számomra még mindig hihetetlen, hogy ti ketten... És most ilyen keményen tartod magad, olyan erős vagy.

– Iris, én már kisírtam magam. Megtartotta ezt a kimondatlan megállapodást, és amikor kiderült mennyire beteg, nekem mondta el először. Akkor már szembe kellett nézzek mindennel, ami jöhet, bőghettem napokig. Ám talpra kellett állni, újból mellette voltam úgy, mint annak előtte, és ott volt a kislányunk is. Lehet, hogy nem adatott meg hosszú közös élet nekünk, mégis eggyé vált a sorsunk erre az időre. Igyekeztem boldog lenni, amennyire lehetett. Közösen néztük a kicsi első mosolyát, közösen voltunk ott, amikor azt az utolsó szerződést aláírta és te visszakaptad a pénzed. Kicsit talán megnyugvást nyert a lelke- és az enyém is. Most már nagyon hálás vagyok érte, hogy valami azt sugallta, bocsássak meg neki. – Maria szép arca enyhén megrándult, talán mert könnyeit tartotta vissza. Igyekezett fesztelennek látszani, de hangjából érezhető volt gondterheltsége. Iris közelebb húzódott, megszorította kezét, a másik nő pedig szeretettel nézett rá vissza. A kislány felsírt, mind a ketten felálltak és odasiettek hozzá. Maria gondoskodó anyaként szólt hozzá, míg az amerikai lány először tekintett rá úgy, mint a húgára.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!