Phoenix talán nem a legszebb városa az Egyesült Államoknak, ám az biztos, hogy az egyik legmelegebb. Ebben a hónapban már pokoli volt időnként a hőség, és ettől Iris egy kicsit elszokott Angliában. Azért nem volt nehéz alkalmazkodnia, hiszen igazán soha nem volt gondja az arizonai éghajlattal. Maga a környék, a sivatagos, kopár hegyes vidék nem volt a szíve csücske. Mivel az élete alapvetően már nem kötődött ehhez a városhoz, kicsit mindenre rácsodálkozó turistának érezte magát. A taxi ismerős úton vitte, látta a belváros toronyházait, aztán kellemesebb környékre értek: nagynénje egy kertvárosi részben lakott.
Az a fajta egyszerre kisvárosi hangulatú és mégis nagyvilági Amerika volt, ahol a szomszédok udvariasak egymással, a lakók rendben tartják a házuk környékét. Szinte mindenki nagy cégek alkalmazottjaként dolgozott valahol a belvárosban, és elvárta a magas színvonalú szolgáltatásokat. Reggelente a családapák beültek elegáns kocsijaikba, hogy elhajtsanak a csupa üveg irodaépületekig, míg feleségeik nagy terepjáróikkal elvitték a gyerekeket az iskolába. Nem kevés családban pedig a nők is elegánsabb kocsit használtak, mert ugyanúgy karriert építettek mint a férjeik.
Noha Iris ismerte jól az ilyen kertvárosokat, mégis szokatlan volt a pár felbukkanó, mosolygó arc, a közvetlenség. Azt mindenki tudja, hogy Angliában az emberek borzasztóan diszkrétek, de azt már Iris gondolta magában hozzá: ha kell, ha nem. Néha annyira jól tud esni egy barátságos szó, akkor is, ha nem szívből jövő a kedvesség, és ezt ideát sokkal inkább megkaphatta.
Természetesen Laura néni esetében szó sem volt megjátszott kedvességről. Olyan felszabadult örömmel ölelte magához, hogy Iris teljesen meghatódott. Bármi is történt vele az elmúlt hetekben, az igazi kötelék a családjához a magányosan élő asszony volt, aki egyből egy kis szemrehányással kezdte:
– Azt hittem, korábban ideérsz a reptérről.
– Jöttem én, jöttem, csak a gépen találkoztam valakivel, egy régi ismerősömmel, és úgy elbeszélgettük az időt.
– Ismerem?
– Nem, egy régi évfolyamtársam, Liz.
Laura néni mintha megkönnyebbült volna, amikor Iris női nevet mondott, és ez nem kerülte el a lány figyelmét. Nem csak tudta, érezte is, hogy nagynénje még mindig nagyon aggódik. Nyilván biztos szeretett volna lenni abban, hogy a megtalált boldogság esetleg nem valami mély szomorúságot takar-e. Iris nem akarta megjátszani azt, hogy már mindenen túllépett, mégis fogalma sem volt róla, mit mondjon el így hirtelen az érzéseiről. Laura néni jó amerikai szokás szerint nem csak semleges dolgokról elegyedett könnyen beszédbe. Odaát ilyenkor még futni kellene pár kört az időjárásról, de Arizonában más volt a stílus.
– Tudom, kislányom, hogy megviseltek a történtek. Nagyon sajnáltam, hogy semmit nem tudtam tenni – ahogy ezt kimondta nagynénje, Iris hirtelen észrevette, mintha picit beleöregedett volna az elmúlt időszakba. Nagyon megsajnálta őt és szerette volna valahogy megnyugtatni.
– Nem is vártam semmi ilyesmit.
– Mégiscsak én voltam itt... És nem vettem észre semmit. Igaz, nem is nagyon beszéltem apáddal. Amikor ez az egész kiderült, eltöprengtem, mit mondjak el, hogy mondjam el. Feleslegesen, mert úgyis kiderült volna minden. Úgy éreztem, téged már becsaptak, cserben hagytak, én is tegyek még rá egy hazugságot? Ezért mondtam el az egészet.
– Nagyon jól tetted, hálás vagyok érte. Azt is köszönöm, hogy mellettem álltál.
– Te nem hallottad akkor este magad... Akkor hirtelen nem úgy éreztem, hogy annyira jó döntés volt ez.
Iris kicsit beleborzongott, ahogy visszagondolt az eseményekre. Még most sem tudta pontosan, hogy jutott el az útig, és hányadik autó fékezett mellette.
– Most nem nagyon mondhatok mást, mint hogy úgy érzem, ennek így kellett lennie. Valahova le kellett zuhanjak, hogy utána fel tudja kapaszkodni.
– Ejnye, de kacifántos lettél az angoloknál, te lány – kacagott fel Laura néni. – Mondjuk volt rá időd, hogy megtanuld.
– Bevallom, nem éreztem magam rosszul. Könnyű volt beleszokni az ottani életbe. Kicsit ugyan lassúak és körülményesek, de azért alapvetően mindenki kedves.
– Hálás lehetsz nekik te is, meg én is. A segítségedre voltak, amikor én nem tehettem.
– Hagyjuk ezt, én nem úgy gondolok vissza a dologra, mint valakinek vagy valaminek a hibájára. Ez volt a helyzet, ezzel kellett megbirkózni. Colin nyilván nagy ajándék és nagy mázli volt, de valami nélküle is lett volna. Azt hiszem...
– Milyen ember ez a Colin? Sokat beszéltél róla, mégis alig tudom elképzelni.
– Azt már tudod, hogy jóképű hiszen képet is küldtem róla. Nagyon kedves, nagyon figyelt rám mindig. Alapvetően azért ízig-vérig angol, szereti az apró tréfákat, nagyon jó a humora, viszont vannak dolgok, amiket nagyon magában tud tartani. Ennyi idő után sem hiszem, hogy igazán megismerhettem. Kicsit talán még régimódi is. Szerintem már az első pillanattól tetszettem neki ahogy beszálltam az autójába, mégis jó időbe beletelt, amíg valamiféle komolyabb érzelmet mutatott.
– És neked is tetszett?
– Amikor először találkoztunk, nyilván eszembe sem jutott egy kapcsolat, vagy hasonló... Megnyerő férfinak láttam, aztán később már vonzónak is.
– Tudod, amikor ezt az egész történetet a telefonban mesélted, aztán ahogy kialakult kettőtök közt valami, igencsak meglepődtem. Nem akartam mondani, de most itt vagyunk egymás közt és meg tudom kérdezni, hogy tényleg beleszerettél? Nem csak kiszolgáltatottnak, gyengének érezted magad és kellett valaki? Ő pont kéznél volt, te meg így háláltad meg amit tett érted?
Iris ezen a határozott kérdésen kicsit megütközött. Kerülte a komoly témákat az utóbbi hónapokban, igyekezett úgy élni, hogy élvezhesse az élet szép pillanatait. Adománynak tűnt az új otthon Malbortban, Colin, Katie és a búvárkodás, aztán a repülőgépen Liz... Talán tényleg csak el akarta nyomni az érzéseit? Most úgy érezte, amit átélt, azok önmagukban voltak értékesek és szó sincs lelki mankókról, amelyeket majd eldobhat, ha megerősödik lelkileg és újból saját maga tud lenni. Kinézett a ház ablakán, szinte látta, érezte az utca forróságát, az arizonai nap melegét, és így felelt:
– Biztosan kell egy kis idő, hogy mindent feldolgozzak magamban. Le kell tisztáznom ezt az időszakot. Most igazság szerint nagyon örülök neki, hogy itthon vagyok, veled lehetek és lesz lehetőségem kicsit átgondolni a dolgokat. Csak nem ma, mert nagyon elnyűtt vagyok, rám férne egy alvás is. Nem haragszol, ha most pihenek kicsit?
– Jaj, dehogy, bocsáss meg hogy máris ilyenekkel zaklatlak. Csak úgy örülök, és... nagyon féltettelek. A szobádat már rendbe tettem, majd holnap folytatjuk.
Iris halovány mosollyal nyugtázta szavait, és a hirtelen iszonyatos erővel rátörő fáradtsággal küzdve elindult szobája felé.
Irist egy hang zökkentette ki a nézelődésből.
– Üdvözlöm, azt hiszem, rám vár. Frank Dooley nyomozó vagyok.
A lány felkapta a fejét. Egészen magasra kellett néznie, mert míg ő ült, a magas, bajszos férfi állt, egészen rövidre nyírt fekete hajjal. Iris arra gondolt, hogy biztosan szolgált a seregben, mert a veteránok közül sokan ragaszkodtak a rég megszokott katonás frizurához. A lány gyorsan felegyenesedett, kezet nyújtott és bemutatkozott. Dooley nyomozó fiatal volt, de már ugyanazzal a fürkésző zsaru-tekintettel vizsgálta őt, mint a többiek is a rendőrségen. Az egész épület olyan személytelen és komor volt. Ahogy belépett, egy nagy betonkockára emlékeztette Irist. Még soha nem járt itt, és mint oly sok más törvénytisztelő ember, kényelmetlenül érezte magát. Várakozásához képest egészen kedvesek voltak vele, így nyugodtan bámészkodhatott, amíg érte nem jöttek. Megnyugtató hatással volt rá, hogy a fiatal rendőr is szimpatikus, intelligens embernek látszott. A férfi egy kis szobába vezette Irist, és leültek egymással szemben. A lány letette a táskáját, míg Dooley a kezébe tartott vékony mappát az asztalra tette és kinyitotta.
– Lássuk, mi is van itt erről az ügyről. A bejelentést bizonyos Laura...
– Laura Evans.
– Igen, látom is, Mrs Evans tette. Úgy tudom, ön épp külföldön tartózkodott.
– Így van, több hete Európában voltam.
– Nos, akkor nem csoda, hogy nem tudhatott semmiről. Nézzük át gyorsan, hogy stimmel-e minden adat – vágott bele a nyomozó, és Iris orra elé tolt egy pár lapot. A banki adatok, az egyenlegek szerepeltek rajta, a pénz ellopása előtt és után. Gyorsan egyeztették amit kellett, és sajnos ismét csak az derült ki, az örökölt vagyonnak nyoma veszett. A lány igyekezett nem mutatni, mennyire el van keseredve, látva számok és tények formájában a kijózanító tényt: saját apja vitte el mindenét. Dooley tapintatosan, csendben várt pár percet, mielőtt megszólalt.
– Tudom, hogy megrázta az eset. Az ilyet nem lehet könnyű feldolgozni. Sajnos nem ígérhetem, hogy mi gyorsan eredményt tudunk produkálni, de ígérem, megtesszük amit lehet. Mindenképpen jó lenne, ha tudna nekünk segíteni.
– Ha tudok, megteszem.
– Nagyszerű. Lássuk csak, itt vannak az édesapja adatai. Nekünk szinte semmilyen információnk nincs róla, az adataink szerint soha nem került összeütközésbe a törvénnyel. Ha csak ezt nézem, példás életet élt. Ön is így ismerte?
– Őszintén megmondom, nem álltunk igazán közel egymáshoz. Az biztos, hogy mindig számíthattam rá, mindent meg tudtam vele beszélni amit fontosnak éreztem. Igaz, én már elég fiatalon próbáltam a lehető legönállóbb lenni, egyszerűen ilyen vagyok. Biztos ezért volt, hogy kevésbé volt mély a kapcsolatunk. Egyetemre is más államban jártam, és megvallom, szinte soha nem is gondolkodtam rajta, édesapám hogy él, kikkel találkozik, vannak-e tervei.
– Nem is beszélt soha elképzelésekről, olyan ötletekről, amikhez pénzre lett volna szüksége?
– Nem emlékszem ilyenre. Dolgozott, mint mindenki más, nem is éltünk rosszul. Egyetlen alkalomra sem emlékszem amikor valami kockázatos, váratlan dologba fogott volna bele. Mindig ragaszkodott a biztonságos megoldásokhoz, munkában is, pénzügyekben is. Nem nagyon törekedett előre a karrierjében sem.
– Az elutazása előtti időkben felbukkant-e valaki az életében esetleg, olyan barát vagy barátnő, aki rossz irányba befolyásolhatta?
– Zárkózott ember volt, még számomra is alig nyílt meg. Akikről tudtam, hogy az ismerősei közé tartoznak, azok sok éve voltak a barátai, vagyis inkább a kollégái. Eljárni ritkán járt el, és nem is nagyon tudtam kapcsolatairól azok után sem, hogy édesanyámat elhagyta.
– Úgy tudtam, nem váltak el.
– Arra tényleg nem került sor. Még egészen kislány voltam, amikor elköltözött, majd pár évvel később újrakezdték a közös életüket édesanyámmal, egészen anyukám haláláig... – Iris nem tudta megállni a sóhajtást. Egy kicsit elérzékenyült, mint mindig, ha szóba került az utolsó marylandi év.
– Nagyon sajnálom.
– Régen volt, mégis... Tudja, hogy van ez. Apám visszajött, utána költöztünk ide, Arizonába. Fogalmam sincs, voltak-e kapcsolatai, én egyetlen alkalommal sem láttam más nővel. Így aztán nem tudok arról, hogy bárki új felbukkant volna a környezetében.
– Azaz semmi jelét nem látta annak, hogy mire készül.
– Nem. Minden pontosan úgy volt, mint korábban. Elmondtam neki, mit szeretnék, hogy szeretném, ő jellemzően sose vitázott velem, csak tudomásul vette.
– Vajon mire kelhetett neki a pénz?
– Megmondom őszintén, fogalmam sincs. Tényleg nem tudom.
– Azt hiszem, nem most fogjuk megoldani ezt az ügyet – mondta kissé fanyar mosollyal a fiatal rendőr.
– Igazán sajnálom, hogy csak ennyit tudok segíteni.
Dooley bezárta a mappát, kicsit hátradőlt, és nézte a fiatal, szép lányt. Mint a legtöbb férfi, ő is azonnal észrevette Iris kisugárzását. Természetesen tudta jól, hogy ez a lehető legrosszabb alkalom a magánjellegű ismerkedésre, és ettől kicsit szomorú lett. Azért szerette volna kicsit hosszabbra nyújtani a beszélgetést. Noha tiltakozott ez ellen a szabálykövető énje, ám másik fele azt súgta, talán még némi értékes információ is kisülhet a további érdeklődésből. Így aztán újra kérdezett:
– Bár nem tartozik szorosan az ügyhöz, volt valami konkrét célja az európai utazásnak?
– Csak az egyetem után akartam egy kicsit még szabadon élni, jól érezni magam, ennyi volt az egész. Ehhez pár dolog kellett csak, mint az idő, a pénz és a kedv, és kivételesen mind a három megvolt.
– Amikor kiderült, hogy mi történt itthon, miért maradt külföldön? Mrs Evans nem tudott segíteni?
– Ő mindent megtett. Nagy szerencsém volt, mert Angliában voltak, akik mellém álltak és befogadtak, aztán... egyre több szállal kötődtem oda is.
– Az édesapja soha nem akarta magával felvenni a kapcsolatot?
– Nem tudok róla, Laura néni sem említett ilyet. Vajon merre lehet? Még az államban?
– Vannak adataink, amik szerint jó eséllyel most Mexikóban él. A határ nincs messze... Ott pedig a nyomára akadni egy rejtőzködő, vagyonos amerikainak szinte lehetetlen feladat.
– Értem.
Beállt a beszélgetésben az a csend, amikor már egyik fél sem tud érdemlegeset mondani. A nyomozó talán tudott volna mit, csak azt nem tehette ebben a helyzetben. Iris pedig szeretett volna egyedül lenni és gondolkodni. Őt magát is megdöbbentette, milyen felületesen ismerte a saját apját. Hirtelen bűntudatot érzett, amiért még akkor is csak anyjához fordult gondolatban, amikor édesapjával élt, és vele igazán soha nem osztotta meg örömeit, bánatait. Ezek után természetes, hogy fordítva sem volt ez másképp. Vajon minden másképp is lehetett volna, kérdezte magától. Aztán elhessegette a gondolatot, elbúcsúzott a nyomozótól, és kilépett a rendőrség nyomasztó épületéből a phoenixi forróságba. A kihallgatáson töprengett, azon, hogy szinte folyamatosan nemmel válaszolt a kérdésekre, mintha állandó tagadásban lett volna– talán ez önkéntelen, ha tanúskodik az ember? Fejtörés közben nem nézett hátra, így azt sem láthatta, ahogy az egyik ablak mögül Frank Dooley még nézi egy darabig távolodó alakját.
--------------------------------------------
Előző Következő
A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!
