reblog

Iris először rá sem pillantott a mellette ülő utasra, amikor Londonban felszállt a gépre. A gondolataiba mélyedt, az elmúlt hetek történései jártak a fejében. Nehéz lett volna mindazt összefoglalni röviden, amit átélt mostanában, de nem is számított rá, hogy egyhamar mesélgetni fog Angliáról. Ám tévednie kellett. Még Colin és a gyerekek jártak a fejében, akiktől alig pár perce vett búcsút, amikor az ablak felé pillantva a mellette ülő nő arcára pillantott. A tekintete valahogy nagyon ismerősnek tűnt. A félhosszú szőke hajú fiatal utastárs vékony keretes szemüveg mögül nézett vissza rá, egyből elmosolyodott, majd meg is szólalt.

– Ki ne mondd, Iris! Ilyenkor vagy az szöveg jön, hogy nagyon megváltoztam, vagy az, hogy valahonnan emlékeznek rám, de nem tudják mikor és hol találkoztunk.

Ezt hallva Iris rettenően zavarba jött és elfordította a fejét, majd visszanézett. Úgy tartotta, hogy a régi ismerősök elfelejtése bárki mással előfordulhat, de vele biztosan nem, hiszen annyira jó az arcmemóriája. Kétségbeesetten kutatott az emlékei közt, próbálta az arcot felidézni, elképzelte milyen lehetett egy-két évvel korábban, netán amikor ismerte teltebb volt-e, esetleg megváltozott a frizurája– és ekkor beugrott neki minden:

– Te jó ég, Liz!

A mellette ülő nő felkacagott, és ezzel eloszlatott minden kételyt. Iris nagyon örült neki, hogy a véletlen mellé sodorta az annak idején szélsőségesnek ismert lányt, pedig egyetemistaként nem voltak annyira közeli barátok. Ha máshogy alakul, talán azon is elgondolkodott volna, mennyire természetes módon alakul az ember felfogása az évek múlásával, micsoda örömet okozhat olyan emlékek felidézése, amelyek megtörténtük idején egyáltalán nem látszottak különösebben fontosnak. Liz Mitkowski egy évfolyamtárs volt a sok közül Virginiában, ráadásul kizárólag az első évben volt pár közös kurzusuk, ahova együtt járt Iris és az akkor még vadóc, vörösre festett tüskehajat viselő Liz. Némi köteléket az jelentett, hogy ő szintén Arizonából költözött olyan messzire, ám még az egyetem alatt visszament, és ott fejezte be a tanulmányait. Azt Iris nem tudta, hogy szerelmi bánat vagy valami más volt emögött, akkoriban azért nem álltak túl közel egymáshoz. Most viszont úgy kapaszkodott a véletlenül mellé sodródott lányba, mint egy utolsó szalmaszálba, hogy ne a búslakodás töltse ki a hosszú utat hazáig. Alaposan végigmérték egymást, és szavak nélkül is sokat elmondott róluk az, hogy Liz márkás, könnyed eleganciájú ruhákban utazott, míg Iris laza, visszafogott, a tartós kapcsolatban élőkre jellemző darabokat részesítette előnyben.

Amikor elkezdtek beszélgetni és Iris elmesélte, mi minden történt vele az utóbbi pár hétben, már nem is érezte úgy, hogy feltétlenül szomorkodni volna oka. Ezzel egyetértett a másik lány is:

– Mit mondjak kicsim, romantikus regénybe illő ez a sztori. A pénz miatt balhé meg az apád lopása biztosan borzasztó volt, de végül csak ez hozott össze ezzel az angol lorddal.

– Colin nem lord – kuncogott Iris.

– Most őszintén, nem úgy érzed, mintha ő lenne álmaid brit lovagja?

Iris nem szólt, széles mosolya felelt helyette. Kicsit megint elábrándozott, aztán észbe kapott:

– Liz, te engem csak beszéltetsz itt, közben meg azt se tudom rólad, mit csináltál azután, hogy visszamentél Arizonába?

– Nos, abban nincs semmi bonyolult. Hazamentem, a nyári hónapokban növesztettem a hajam, befestettem szőkére, mert tiszta lappal akartam kezdeni mindent.

– Fiú volt a dologban?

– Nem igazán... Vagyis csak részben. Akkor sem éreztem úgy, hogy döntő jelentősége lenne a magánéletemben történteknek, most meg már végképp jelentéktelen epizódnak tűnik. Nem, kicsim, másról szólt a történet. Olyan voltam sokáig, mint mindenki. Lázadoztam a kötöttségek ellen, talán még jobban is, mint mások. Aztán ücsörögtem lázadó, dühös egyetemistaként ott Virginiában, és rájöttem, hogy ez az egész nagyon hamis. Ha tényleg érdektelen számomra a nagyvilág, minek ülök nap mint nap az előadásokon? Miért nem megyek el egy teherhajóra matróznak, vagy csapok fel kocsmárosnak Zambiában?

– Szerintem nagyon jó csapos lettél volna...

Liz nevetve folytatva.

– Hajjaj! Számolni már akkor is tudtam. A töprengésnek az lett a vége, hogy rájöttem, sem erőm, sem bátorságom nincs a nagy hátraarchoz. Néha az ember álmodozik ilyenről, de én legalább elég gyorsan felismertem, hogy ez nem az én utam. Ezek után mentem haza, és a hajfestés után teljes erővel vetettem bele magam az üzleti tudományokba. Karriert akartam, nagy céghez kerülni, sokat keresni...

– Beépültél a rendszerbe – vigyorgott Iris.

– Úgy bizony. Mondjuk azt is elterveztem, hogy ha már ott leszek és teletömhetem a zsebem lóvéval, abba senkinek nem engedek beleszólást, mit csinálok a pénzemmel. Ha nem lehettem lázadó, pénzzel akartam megváltani a keretek közé szorított szabadságomat. Mindent meg akarok nézni és ki akarok próbálni, és ebből nem szeretnék engedni, akkor sem, ha cserébe keményen meg is dolgoztatnak a cégnél.

– Most üzleti úton voltál ideát?

Csendes mosoly jelent meg Liz arcán, mielőtt folytatta:

– Ez bizony már egyike volt az én felfedezőútjaimnak. Ettél már káposztalevest?

– Nem, nem is nagyon hallottam ilyenről...

– A nevem, a Mitkowski lengyel eredetű, a káposztaleves meg lengyel étel. Átugrottam hát egy kicsit, hogy megkóstoljam, milyen az eredeti.

– Most viccelsz?

– Egy lengyel soha nem viccel a származásával, kicsim. Nem tudom, miért... Egyszerűen csak így döntöttem, elutaztam, megnéztem ezt-azt. Emlékeket gyártok.

– Mostanában hallottam ilyesmit valakitől... Szerinted működik?

– Átélni mindent csak helyben lehet. Ami történt veled, azt nem felejted el, kicsit képeskönyvszerűen megmarad a fejedben, és fel tudod idézni. Tudom, leginkább csak tényeket, merre jártál, mit láttál, nagyjából mit éreztél. Mondjuk ennyi erővel elég lenne, ha az interneten olvasgatnál adott helyről, de a saját emlék mégis más. Nálam legalábbis úgy működik, hogy egyszer csak eszembe jut valami, vagy érzek egy illatot, elkap egy hangulat, és pár pillanatig úgy érzem, megint ott vagyok és azt élem meg. Például ha tudnék káposztalevest főzni, az illata biztos egy kicsit Lengyelországba röpítene...

Mind a ketten nevettek ezen a példán, és az eddig komolyan eltöprengő Iris elhessegette a rátörő gondolatokat.

– Látod milyen furcsa ez, Liz. Azt sem tudod, kivel futsz össze nap mint nap. Mennyi mindenről lemaradunk, mert nem figyelünk igazán egymásra!

– A világ nem tökéletes, az élet pedig nem elég mindenre. Valami kimarad, ezer más dolog összejön. Szerintem ez így rendben van és így szép. Értékelni kell azt, ami összejön, nem pedig bánni a kudarcokat és az elszalasztott esélyeket. Legalábbis én most így gondolom.

– Azt hittem, én lettem okos és bölcs érett huszonéves koromra. Liz, te lerombolod az énképemet – nevetett Iris. Közben melléjük ért egy stewardess, és itallal kínálta őket. Néhány percig mind a ketten csendben kortyolgattak, és a beszélgetésükön járt a fejük.

A reptéren furcsa érzés tört Irisra. Igazán soha nem szerette meg Arizonát, most mégis izgatottan figyelte az embereket, akik úgy beszéltek, úgy gesztikuláltak, úgy nevettek mint ahogy azt ő egész életében megszokta, és ami annyira távolinak tűnt az óceán másik oldalán. Mások voltak az illatok, a zajok, meg úgy nagyjából minden. Még a forgatag is otthonos volt. Iris nevetségesnek érezte magát, Liz pedig nem titkolta, hogy mit gondol erről:

– Úgy téblábolsz itt, mint aki először jött az Ígéret földjére – mondta vigyorogva.

– Gonosz vagy! Nem hittem volna, hogy egyszer ez is hiányozni fog.

– Minden tud hiányozni. Minden és mindenki.

Iris elhallgatott. Kicsit bűntudatosan gondolt arra, mit is hagyott maga mögött egy vacak rendőrségi ügy kedvéért. Colin és a gyerekek, Katie meg a Pingvinek... Szerették, befogadták pedig semmije sem volt, semmit sem tudtak róla– és semmit nem akartak megváltoztatni rajta. Ő maga is idomult, hiszen más volt egy cornwalli faluban élni mint Phoenixben, de nem kényszerből. Felnézett az utastájékoztatóra, szemével londoni gépet keresett. Lehet, hogy most azonnal kellene visszafordulni és hazautazni, mert már ott van az otthona, nem pedig itt? Aztán Colinra gondolt, aki olyan csendesen, töprengőn búcsúzott tőle Londonban, és arra biztatta, ne sajnálja az időt arra, hogy elintézze a dolgokat. Hogy is mondta? „Amit nem zársz le valóban, azt lehet, hogy tüskeként hordozod majd éveken át, és akkor fog begyulladni, amikor a legjobban fáj.” Nem volt szokatlan vagy új a gondolat, de mégis, olyan különös hangsúllyal mondta a férfi, ami Irisra nagy hatással volt. A saját életére és az apjára gondolt, és most a reptéren is ezek jártak a fejében, tehát többé nem kereste a londoni gépeket. „Nem véletlenül vagyok itt, nekem dolgom van”, mondta magában.

– Akár hangosan is gondolkodhatsz – jegyezte meg barátnője.

– Ne haragudj, csak... Sokat mosolyog az ember, amikor tucatfilmeket néz, átlagemberek panaszkodnak felkavaró érzelmekre. Pedig van ilyen. Csak meg kell élni.

– Meg fogunk élni még sok mást is – mondta Liz, aztán kuncogva folytatta. – De rossz duma, lassan úgy beszélek, mint a saját bölcselkedő nagyanyám!

A két lány összenevetett. Liz az órájára nézett, egy ismerőse jött ki érte, aki szokás szerint késésben volt. Iris sem sietett, így leültek egy kávézóba. Talán még szerettek volna mondani egymásnak ezt-azt, mégis alig szólaltak meg. Tipikus helyzet, gondolta Iris, találkozol egy régi ismerőssel, de nem kéred el a számát, és aztán évekig megint nem hallasz róla. Liz, mintha a gondolataiba látott volna, megkérdezte:

– Komolyan úgy válunk el, mint két ismeretlen?

– Nem, szó sincs róla! Cseréljünk telefonszámot és hívj, komolyan.

– Oké, nem fogom elfelejteni. Lehet, csak azután ha visszajöttem Mexikóból.

– Most jöttél meg, máris mégy tovább?

– Nem holnap, de hamarosan. Ki kell pihenni a lengyel rokonokat valahol. Tudod, tengerpart, színes italok, búvárkodás...

– Csak nem merülsz?

– Volt már rá példa, de nem vagyok profi. Szeretek nagyon a víz alatt lenni, és szerintem azok is örülnek neki ha lenn vagyok, akik unják amikor beszélek.

– Jó neked... Én csak most tanultam meg. Angliában olyan hideg és zavaros a víz, szerintem nem is tudnék jól merülni a Karib-tengerben.

– Nem mondod, hogy te is búvárkodsz! Eljössz velem?

– Nem akarok zavarni. Biztos van kivel menni.

– Van hát! Velem jön a napszemüvegem, a néhány legvadítóbb bikinim és a pasifogó fenékriszálásom– tehát még beférsz a csapatba. Feltéve, hogy nem játszod az ájtatos szüzet.

– Ilyennek ismersz?

– Őszinte leszek, igazándiból alig ismerlek. Majd most változni fog a helyzet.

– Jó, ez most elég hirtelen jött... No meg meséltem neked arról, mi történt velem, így aztán nem biztos, hogy van túl sok nyaralásra költhető pénzem.

– A pénz az csak egy dolog. Megoldjuk. Mi akadály lehet két ilyen dögös csajnak?

A beszélgetést észrevétlenül figyelő férfi a szomszéd asztalnál kicsit odébb tolta a kávés poharat, hogy ne borítsa fel miközben feláll a székről. Magas volt, jóképű, cinkos mosollyal, ám szemében mégis tetten érhető volt valami kíméletlenség. Látszott rajta, hogy világéletében határozottan ismerkedett, és most sem félt vakmerően megtenni az első lépést. A lányok asztala mellé állt, lezser tartásban, és megszólalt:

– Valóban lenyűgözőek, hölgyeim, de szerintem igazi szépségük csak egy férfi társaságában érvényesül, aki önökkel utazik. Én pedig nem meglepő módon nagyon szívesen csatlakoznék. Remélem, megbocsátják hogy beleszóltam társalgásukba, van, amikor Steve Richards nem maradhat szótlan. Hadd mutatkozzam be...

– Steve... Robins?– kérdezett vissza Liz. A férfi egy pillanatra zavarba jött, nem tudta, a lány játékosan viccel és vegye a lapot, vagy jobb, ha inkább hagyja a dolgot. Ám mind a ketten csinosak voltak, és ha már volt egy dupla esély, Steve nem hagyhatta ki:

– Richards. Steve Richards.

– Fantasztikusan örülök. Jó újra találkozni.

A férfi most megint meghökkent. Úgy hitte, nagyon jó a memóriája, de erre a kivillanó mosolyú, kicsit éles hangú lányra képtelen volt visszaemlékezni. Ha rákérdez és nem emlékszik, akkor az nagyon kellemetlen lesz– de hát lehet rosszabb a mostani szituációnál? Kisülhet ebből még bármi, gondolta:

– Tényleg remek, bár nem emlékszem pontosan, hogy hol és mikor...

– Le mertem volna fogadni, hogy tudja kik vagyunk: ő itt mellettem Dora, én meg Nora. Vagy csak tévedek? Elég sok magához hasonló alakkal futottam már össze, biztos keverem valamelyikkel – mondta Liz, a végét kicsit hangosabban. Ekkor már többen figyelték a beszélgetést. Steve az asztal mellett állva úgy érezte magát mint egy vizsgázó diák, míg a kényelmesen hátradőlő Liz és az alig rejtve kuncogó Iris nézte kissé vörösödő arcát. Liz pedig folytatta:

– Tudja, nem szokásom reptéren ismerkedni. Taxiban, buszállomáson vagy koncerten igen, az más, de reptéren valahogy nem bírok. Olyan nagy erre a zaj, olyan sok az ember, bármikor a fejemre eshet egy repülő, szóval stresszes hely... Az életben természetesen soha nem szabad semmit kizárni. Egyedül sajnos nem tudok dönteni – mondta Liz, és körbenézett, elégedetten nyugtázva, hogy kellő közönsége van –, tehát segítséget kérek. Kérem, hölgyeim és uraim, itt van ez a férfi, úgy fest, sose láttam, nem ismerem. Kihallgatta ahogy a barátnőmmel beszélgetek és utazást tervezek, és ezek után volt olyan bátor, hogy felajánlja, elkísér minket. Maguk mit mondanak, vigyük őt is?

Talán ha Steve le tudta volna reagálni a szituációt, akkor még a kávézó közönségének szimpátiáját is elnyeri. Ám a férfi, aki egy ilyen karakán nő jelenlétében hirtelen bizonytalanná vált, és idegessége az arcán is tükröződött, már nem úgy festett, mint akinek a merészségét bárki értékelte volna. E pillanatban csak egy rámenős, de ostoba szoknyavadásznak látszott, aki a saját magabiztosságának áldozata lett. Az emberek mulattak rajta, és egyöntetűen mondtak nemet Liz kérdésére. A férfit nem szokták így kinevetni, nem szokott ehhez hozzá. Korábban is kerülhetett volna hasonló helyzetbe hiszen koptatták már le más nők is, mégis ez volt az első eset, amikor igazán megalázottnak érezte magát. Köszönés nélkül távozott, hátra sem nézve. A lányok jóízűen nevettek, aztán Liz csak pár szót mondott régi-új barátnőjének:

– Üdv itthon, kislány.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!