Hajnali öt óra volt, Iris lábát maga alá húzva üldögélt az ágyán. Későn aludt el, és hamar kelt fel. Gondolkodott. Dooley váratlan megmozdulása komoly hatással volt rá. A nyomozó nyílt ajánlata után úgy érezte, a jelenlegi kényelmes semmittevős állapot korántsem ideális. Arról szó sem volt, hogy randizni akart volna a rendőrrel, egészen más foglalkoztatta. Végig kellett gondolnia azt a helyzetet, amibe még Angliában került. Colinnal kialakult egy állandónak mondható, mély kapcsolata, ami a biztonság kellemes burkával vette körül. Ez különösen akkor volt fontos, amikor annyira védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Arizonába visszatérve azonban egyre inkább újra magára talált. Vicces, hogy ennek a szimbóluma a számára a cápakaland volt. Mesélt erről Colinnak, ki is elemezték, de inkább csak búvárszemszögből. Azt valahogy képtelen volt jól elmondani, emberileg mit jelentett a számára ez a felszabadító élmény. Most pedig itt van ebben a helyzetben, ami túlságosan átmeneti, hosszú távon biztosan képtelenség így folytatni.

erzelmektengere

A lány kinézett az ablakon, még éppen csak hajnalodott. Ült Colinnal ilyen hajnali órában az ablak előtt Malbortban is, és visszaemlékezett rá, milyen harmóniát érzett. Arizonában aztán átgondolhatta, mennyire volt a ragaszkodásának köze ahhoz a biztonsághoz, amit a férfi nyújtott. Iris önmagát sem akarta áltatni, de a férfit különösen nem, aki szerette, és nem érdemelne ilyet. Dooley ajánlata pont azt a másik, nem tudatosult alternatívát villantotta fel, hogy lehetne minden másképp. Itt van Amerikában, az otthonában, itt is élhetne, itt is megtalálhatná a párját, sőt, olyan férfit is akár, akinek nincs előző házasságból gyereke. Szerette Maggie-t és Timet, és úgy érezte, ők is szeretik. Vajon képesek lennének igazi családdá válni? Vagy eljönne a pillanat, amikor a nyughatatlan énje biztatására ismét útra kelne? Erre a kérdésre kellett felelnie.

Mire lesétált a reggelihez, ezerszer végiggondolta már ugyanazokat a dolgokat. Haloványan mosolygott Laura nénire, aki faggatózás helyett inkább csendben ücsörgött. Bármit vett észre a lány viselkedésében, inkább csendben volt, vagy jelentéktelen ügyeket hozott szóba. Éppenséggel pont annak örült, hogy Iris újból határozott és lendületes volt, minek kellett volna beavatkoznia bármibe? Tudta jól, ami rá tartozik, azt majd előbb-utóbb megtudja. A lány pedig nem akarta terhelni őt a saját problémáival. Igazság szerint az egészet magában akarta tartani, mert úgy érezte, ez most abszolút és kizárólag róla és a jövőjéről szól. Azzal nyugtatta magát, tulajdonképpen mindenki aki szereti annak örül, ha ő boldog, bárhol és bárkivel lesz az. Töprengését Laura néni kérdése zavarta meg:

– Velem ebédelsz?

– Hm... Igen, azt hiszem, itthon maradok.

Nagynénje bólintva nyugtázta a dolgot, Iris pedig felkészült egy nyugodt, semmittevős, békés napra. Talán páran hívják majd, Colin például biztosan, aztán lehet olvasgat az interneten... Kimozdulni felesleges, még a végén valami újabb váratlan dolog történik. Nagyjából aztán úgy is zajlott minden, ahogy tervezte. Nemet mondott egy meghívásra, röviden elbeszélgetett Colinnal, aztán a szobájába ment. Az olvasásra nehezen tudott koncentrálni, gondolatai távol jártak, az angliai élet körül forogtak. Utálta azokat, akik azt mondták, ne csinálj semmit és akkor nem kell döntened– a tétlenség, a maradás is döntés! Méghozzá milyen komoly. Éjfél felé ugrott csak be neki, hogy Dooley-ról teljesen elfelejtkezett. Neki is mondani kell valamit, hiszen jórészt miatta volt ilyen dilemmában. A nyomozó pechjére pont nem úgy, hogy komolyan gondolta volna a vele való randizást. Ezt a témát rövidre akarta zárni.

Másnap kilenc óra körül azon töprengett a telefon felett, mit mondjon. Pár forgatókönyvet végig is gondolt. A legnagyobb esélyét annak látta, hogy az udvarias férfi faggatózás nélkül elfogadja és tudomásul veszi amit mond. Az is előfordulhatott volna, hogy kicsit rámenősen, agresszívan reagál, ám Iris úgy vélte, ezt a helyzetet tudja kezelni. A legnehezebbnek az tűnt, ha Dooley kérdezősködni kezd, netán könyörgőre fogja, vagy hosszan győzködi majd arról, hogy egy baráti találkozás nem jelent semmit. Bármennyire hitt benne a lány, hogy ezeket udvariasan el tudja majd hárítani, azért volt benne egy morzsányi bizonytalanság. Megtehette volna, hogy nem telefonál, de ezt magához méltatlannak érezte. Felhívta hát a számot amit a nyomozótól kapott. A telefont csak sokadikra vették fel. Egy másik férfi szólt bele.

– Üdvözlöm, Frank Dooley nyomozót keresem.

– Értem... Egy ügy miatt keresi, vagy ismerőse?

– Mondjuk úgy, ismerőse.

– Fiatal női hang... talán maga miatt volt mostanában másabb egy kicsit.

– Tudná adni?

– Szeretném adni, de... sajnos nem tudom. – A vonal másik végén mélyet sóhajtott az ismeretlen férfi.

– Nincs az irodában?

– Nem tudom pontosan, milyen kapcsolatban álltak, mindenesetre előbb-utóbb úgyis meg kellene tudnia. Franket ma reggel lelőtték.

Iris képtelen volt megszólalni, bármit mondani. A férfi pár másodpercig türelmesen várt, csak utána szólalt meg:

– Itt van még, hölgyem?

– Igen... És... mégis, hogy?

– Reggel jött az iroda felé, amikor egy rablást vett észre. Beszólt a központba, aztán bement egy utcába. Hátulról lőtték le, többen voltak. Az egyiküket a kiérkező járőr már el is fogta, ostoba kölykök, nem is tudták, mit csinálnak. Az egész olyan... értelmetlen. Sajnálom, hogy nekem kellett elmondani.

A lány zavarodottan elköszönt és letette a kagylót. Eszébe jutottak Dooley szavai a kávézóban, a két napnyi reményről. Ült a telefon mellett és folyamatosan járt az agya. Utána felment a szobájába, kerülte a találkozást vagy a beszélgetést Laura nénivel. Az eset természetesen megrázta. Noha semmi nem fűzte a fiatal nyomozóhoz, elképzelte, hogy minden alakulhatott volna másként is. Őrületes dolog lehet valakit így elveszteni, aki fontos. Elsírta magát, eszébe jutott az, ahogy édesanyja búcsúzott tőle. Annyi dolog járt a fejében, annyi mindent értett meg most hirtelen, sok érzés a helyére került. Szörnyű volt a tudat, de tisztában volt vele, hogy a mostani hirtelen megvilágosodást Dooley halála okozta. Elmúltak a kételyek, a döntés olyan egyszerű volt és itt volt az orra előtt végig, hogy hirtelen magát sem értette, min hezitált. Kicsit megtörölte a szemét, belenézett a tükörbe, és ugyanazt a fiatal, csinos lányt látta, akit mindig szokott. Ám ez a lány, hiába vesztette el édesanyját, hiába hagyta el csalárd módon az apja, nem volt egyedül. Iris lement a nappaliba, olyan lendülettel, hogy Laura néni meglepve kapta fel a fejét, majd a hirtelen bejelentésén még jobban meglepődött:

– Visszautazom Angliába. A lehető legkorábbra próbálok meg jegyet foglalni.

Az idős asszony beleegyezően, megértően bólintott. Akármi történt azon a reggelen, nagyon sok mindent megváltoztatott, és elég bölcs volt már ahhoz, hogy ezt elfogadja.

A megérkezése óta eltelt három hétben Iris gyorsan visszarázódott az angliai életritmusba. Felkereste az ismerősöket, hosszasan mesélt Arizonáról és Mexikóról, élvezte hogy szeretettel, érdeklődéssel veszik körül. Sokat beszélgetett Colin gyerekeivel is Amerikáról, ám az igazán komoly témákat apjuknak tartogatta. Jópár hosszasan átbeszélt estéjük volt ezekben a napokban. Egy pohár bor mellett, néha kinn a kertben üldögélve váltottak szót arról, ami történt a közelmúltban. Iris nem érezte úgy, hogy különösebben titkolnia kellene bármit, és látszólag Colin is próbált őszintén, nyíltan beszélni arról, mit élt meg amíg párja távol volt. Mind a ketten hasznosnak ítélték ezeket a mély beszélgetéseket, bár néha a lánynak némi hiányérzete volt, és ezt szóvá is tette:

– Colin, én már annyi mindent elmondtam neked magamról, az életemről, mindenről. Te egy picit még mindig rejtőzöl előlem.

A férfi csak egy csendes mosollyal válaszolt, Iris pedig, mint ahogy általában ezekben a pillanatokban, zavarba jött. Nehéz volt kezelnie a helyzetet, Colin ugyanis igazán semmilyen módon nem reagált az ilyen felvetéseire. A lány ezért gondolhatott arra, a férfi egyszerűen csak nehezen tudja követni az ő tempóját, esetleg Colin azon mosolygott, hogy a lány lendületében nem érzi, szó sincs semmi titokzatosságról. Volt egy harmadik lehetőség. Egyszerűen az, hogy tényleg elhallgatott valamit, és Iris attól félt, egyszer még nagyon bánni fogja, ha most annyiban hagyja a dolgot. Colin mosolya mögé látni lehetetlen volt, a szerelmét, kötődését mégis egyértelműen érezni lehetett. Ez pedig mindig megnyugtatta Irist, olyan elégedettséggel, biztonságérzettel töltötte el, ami hamar elhalványította az aggályait. Szeretett hozzábújni a férfihoz, néha hosszú időt töltöttek el így csendben, egymás mellett.

A hétköznapok természetesen máshogy néztek ki. Igyekezett odafigyelni a gyerekekre, jól esett neki, ahogy megbíztak benne, mint pótmamában. Különös volt éreznie, hogy bizony milyen gyorsan kialakul az a féltés és aggódás a gyerekekért, amit csak a vér szerinti anyukák sajátjának hitt. Egyre gyakrabban vette magán észre, hogy megpróbál igazi szülőként viszonyulni a gyerekekhez. Nem tudatosan történt ez, hanem ösztönösen jött. Így érezte helyesnek, és ezt a környezetében is mindenki helyeselte. Már látta, mit jelent az, hogy a gyerekek napról napra változnak, és ahogy nőnek, egyre inkább alakul a személyiségük, amihez egy kicsit ő is hozzátehet. Példát szeretett volna mutatni nekik amiben lehet, így sose emelte fel a hangját és került minden csúnya kifejezést. Tudta jól, hogy a tévében vagy a többi gyerektől hallanak eleget ilyet, mégis szükségesnek gondolta, hogy otthon más légkörben éljenek. Nagyon tapasztalatlannak érezte magát ezen a téren, hiszen még kisebb testvére sem volt. Így egyik alkalommal Katie könyvtárában nézett szét, talál-e valami szakkönyvet. Aztán végül mégis egészen más témánál kötöttek ki. Iris oldalát furdalta a kíváncsiság, hogy mi van Jerryvel, és úgy sejtette, telefonon csak részleteket mesélt Katie. Rá is kérdezett:

– Most aztán tényleg meséld el, mi van ezzel a búvárral.

– Melyikkel? – kérdezett vissza ártatlan tekintettel Katie, mire Iris tréfás szigorúsággal nézett rá, erre mind a ketten elnevették magukat. – Fogalmam sincs, igazán. Jerry olyan furcsa fickó. Még mindig vonzódom hozzá, de néha úgy érzem, akkor járok jobban, ha megtartjuk ezt a mostani kapcsolatot.

– A semmit?

– Mondhatod így is, ha akarod. A fene akar olyanba belemenni, hogy mindenre éveket kelljen várni. Randira hív idén, jövőre talán a kezem is megfogja, és a nyugdíjba vonulása alkalmából megkéri a kezem? Köszönöm szépen, de én egészen mást képzeltem el magamnak. Azaz kettőnknek.

– Na mesélj, mit?

– Semmi értelme álmodozni, ha pont a partner hiányzik.

– Ne maszatolj, mondjad.

– Jól van, na... Én sokat gondolkodtam erről. Tudod, azért jó kicsit ez a függetlenség, az, hogy a magam ura vagyok. Vannak barátaim, van munkám, van életem. Sőt, még búvárvizsgám is van. Ezt például biztos sokan irigylik. Látom a régi barátnőimet, sokan férjhez mentek, anyák lettek. Vannak páran aki már el is váltak. Itt vagyok 27 évesen és már lehetnék egyedülálló két gyerekes anya. Micsoda élményanyag lenne egy bánatos regényhez! – Katie nem keserűen hanem széles vigyorral mondta ezt. – Én mást akartam sokáig, vártam arra a bizonyos igazira. Sőt, úgy éreztem, meg is találtam. Most meg itt állok, és azon nyavalyoghatok, hogy valami hibádzik a nagy Ő-vel. Lehet, más célokat kellene kitűzni. Én meg amilyen hülye vagyok, még mindig álmodozok időnként tengerparti esküvőről. Olyan szép, egyszerű ruhákat láttam már az interneten, nem csipkével hanem letisztult szabással, és csak olyan hosszút, ami pont nem ér le a homokig. Mezítláb, kézen fogva állnánk egymás mellett, pár baráttal. Látod, ilyen marhaságokon jár az eszem. Szerinted normális vagyok?

– Biztos, hogy nem vagy normális. Magassarkú nélkül, Jerry mellett, szerinted hogy néznétek ki? – Iris bízott benne, egy kis viccelődés jobb kedvre deríti barátnőjét. Katie keveset panaszkodott, mert általában volt egy pont, ahol megállt a kesergésben. Talán volt olyan érzése, amit már senkivel nem akart megosztani, de az is lehet, ez a filigrán könyvtároslány erősebb volt, mint azt a környezete hitte. Most sem hagyta replika nélkül Iris szavait:

– Teljesen igazad van. Váltok Tomra. Sőt, még Colin sem kérted meg a kezed, és egy kicsit ő is alacsonyabb. Csak válogatnom kell.

– Ne szemtelenkedj, mert nem leszek a koszorúslányod.

– Ha Colint választom, akkor szerintem mást is fogunk megkérni...

A hangosan nevető lányok összerezzentek, ahogy nyílt a könyvtár ajtaja, és belépett egy idősebb úr. Ő meglepve nézett rájuk, köszönt, kérdezett valami, aztán a polcok közé sietett. Katie csendben odasúgta barátnőjének:

– Vagy lehet, hogy egy érett, komoly férfi való nekem? Mit szólsz a fickóhoz?

– Á, ennek felesége van. Nem láttad, mennyire megijedt, amikor meglátta hogy nem egy, hanem két nő van itt vele egy légtérben?

– Ez tényleg gyanús. Akkor majd csak megkérjük, mutassa be egyik agglegény barátját.

– De csak olyat, aki nem magasabb nála!

– És nem búvároktató és nem autómániás... – tette hozzá Katie sóhajtva, Iris pedig biztatóan megveregette a kezét. Akart volna valami okosat is mondani, de semmi sem jutott az eszébe. Tipikusan olyan helyzet volt, amit az érintetteknek kellett megoldania, ha egyáltalán akartak valamit egymástól.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!