Az első napokban nagyon várta Colin hívását Iris. A férfi nem akarta, hogy kötelességszerűvé, túl rendszeressé várjanak a telefonjai. Interneten keresztül hívta Laura néni lakását, és amikor épp nem volt a közelben Iris, vele beszélgetett. Az asszony természetesen kihasználta az alkalmat az ismerkedésre. Bármennyire semlegesek, felületesek az ilyen társalgások, mégis számtalan dolog kiderülhet a másikról. Ez így is történt, és Laura néni elégedetten nyugtázta magában, hogy tetszett neki, amit az udvarias angol mondott és ahogy mondta. A tolakodásnak azért még a látszatát is kerülte, így tényleg csak futó mondatokról volt szó– amikor jött Iris, „kettesben hagyta” a fiatalokat.
Természetesen ők egészen máshogy szerettek volna kettesben lenni, és akkor biztos minden egészen más hangulatú is lett volna. A telefon, bármennyire folyamatos kapcsolattartást tett lehetővé, mégsem olyan mint egy csevegés, amit meghittebbé tesz egy mosoly, egy érintés, egy gesztus. Mind a kettejüknek hiányzott ez, és Colin azt is tudta, a beszélgetés erőltetése inkább rosszat tesz. A hívások elhúzása helyett próbált tényszerű lenni, amihez Iris is könnyen alkalmazkodott. Tényleg, mit is mesélhetett volna? Elmondta, hogy Phoenixben meleg van, a rendőr rendes, de nem tudja biztatni semmivel, és találkozott pár régi ismerőssel. Azt nehezebben tudta szavakba önteni, hogy hirtelen megint mennyire otthonosnak érezte a kopár Arizonát:
– Nem is tudom, hogy meséljek Arizonáról, Colin... Jobb lenne, ha itt lennél és látnád. Vagyis látnátok...
– Majd egyszer. Egyszer biztosan elmegyek veled én is oda. Bárhova.
– Tudod, hogy hiányzol?
– Én is sokat gondolok rád. Mégis úgy érzem, szükséged volt erre az utazásra. Kellett, hogy oda menj, látnod kellett, pontosan mi is történt. Magaddal is tisztába kellett jönnöd.
– Szerintem tisztán látok mindent.
– Ezt kár elkiabálni. Keveset beszéltünk erről, de... Nézd, én tudom, fiatal vagy, amerikai vagy, pillanatok alatt pompásan tudod magad érezni a régi közegben. Ez így normális.
– Túl jól ismersz, Colin. Igen, éreztem valamit abból az igazi amerikai hangulatból. Meséltem neked a barátnőmről, akivel a gépen találkoztam... Sose álltunk közel egymáshoz annak idején, aztán a repülőn mégis olyanok voltunk egymásnak, mint egy erős kapaszkodó.
– Azt hiszem, valami hatékonyabb módszer kell az átnevelésedhez, mert így sose lesz belőled igazi angol – mondta kicsit gunyorosan a férfi, ám a lány sem maradt adósa:
– Tehát többé nem kezdesz ki amerikai lányokkal?
– A színésznők ugye nem számítanak bele?
– Szemtelen vagy!
– Te meg imádnivaló... Szeretném, ha ilyen is maradnál. Érezd jól magad, maradj amíg tetszik, utazz el, mittudomén...
Iris eddig még szóba se hozta, hogy Liz Mexikóba hívta. Nem is nagyon vette komolyan az ötletet, de az, hogy Colin is utazást emlegetett, megint eszébe juttatta. Noha ezer akadálya lett volna neki, és így kicsi volt rá az esélye, mégis említést tett róla. Colin a sértődöttség legkisebb jele nélkül, azonnal biztatta, és még segítséget is ajánlott:
– Ha csak azon múlik, hogy sokba kerül, akkor majd szólj. Amúgy is félretettem neked egy kis pénzt.
– Pénzt? Nekem? Miért?
– Tudod... Mifelénk szokás a gyerekekre vigyázókat megfizetni. Amikor az első héten ott voltál, elkönyveltem egy méltányos összeget, még ha pénz akkoriban szóba sem került. Később meg végképp nem, de úgy voltam vele, ami jár az jár.
Iris meglepődött. Colin nagyon angol volt, nagyon precíz. Örült a megbízhatóságnak és ezzel együtt kicsit meg is ijesztette ez a hideg, racionális gondolkodás. Tudta jól, hiszen nem volt már gyerek, hogy mindazt ami körülvette, jelentős részben a pénz működtette. Mégis furcsa érzés volt hallani Colin szavait. Az aggályait aztán elhessegette, és elmesélte, hogy az anyagi helyzetéről egy kicsivel többet tud már. Mint kiderült, nem nullára ürítették a számláját, mert voltak rajta bizonyos zárolások. Ráadásul teljesen a véletlen folytán még egy plusz összeg megmaradt, ugyanis egy apróság miatt Laura néni az apjától kért kölcsön pénzt kicsivel a lopás előtt. Ám visszaadni már nem tudta és az apjának nem is akarta, így az az Irisé lett. Összességében a mexikói útnak csak két dolog állhatott útjába– vagy az, ha Iris akart otthon maradni inkább, vagy a hurrikánszezon. Colin némileg megnyugodva hallgatta ezt a beszámolót, és ezek után komolyan mondta:
– Tényleg azt hiszem, el kellene utaznod. Ez az egész arizonai történet rólad szól. Alakítsd te, a vágyaidnak megfelelően. Én várni foglak, és próbállak megérteni, bármit is teszel.
– Nélküled minden nehezebb lenne. Szeretlek...
– Én is szeretlek, Iris. Ám annak szeretlek, ami vagy, nem annak, amit én elképzelnék rólad. Hívd fel a barátnődet, beszélgessetek. És ha van valami, meséld el. Talán soha nem fogunk annyit beszélgetni, mint mostanában.
Iris csendben hallgatta a férfit. Néha nehéz volt letenni a telefont, vagy jó lett volna csak bepattanni az autóba, és átmenni pár perc alatt hozzá, és hagyni ezt az egész távkapcsolatot a fenébe. Mégis, a lelkük mélyén tudták mind a ketten, ennek az egésznek célja, értelme van. Elbúcsúztak hát, hiszen Angliában már későre járt, míg a lánynak abban a phoenixi lakásban még hosszú órái maradtak a gondolkodásra. Előbb azonban tárcsázta Lizt.
Az utazásra készülő lány eltöprengve nézte az ágyon heverő dolgokat. Jellemzően kevés ruhával utazott. Noha kifejezetten rutinosnak számított ezen a téren, búvárúton még sose volt. Jól jöhetett az Angliából érkező segítség, mire lehet szükség. A búvártanfolyam után kapott kártyája értelemszerűen megvolt. Kötött egy biztosítást is arra a pár napra amíg távol lesz. Fürdőruhája éppenséggel volt, más viszont nem nagyon. Igazán eszébe se jutott a sivatagos Arizonába akármilyen felszerelést hozni. Utánanézett, volt egy búvárbolt a városban, és ott vett magának egy búvármaszkot– azt már megtanulta, hogy jól illeszkedő maszk nélkül biztosan élvezhetetlen lesz a merülés. A víz melegnek ígérkezett, így a bérelhető ruha biztosan elegendő lesz rá, gondolta. Minden mást is kap majd, az uszonytól a légzőkészülékig. Ezen nem fog múlni, mennyire élvezi a búvárkodást. Sokkal többet számít, mit tanult a hideg tengerben Cornwallban. Felhívta Tomot is tanácsokért, de ő se nagyon mondott semmit, pár biztató szón kívül, aminek a lényege az volt, hogy Iris azért kapta meg a kártyáját, mert megérdemelte, tehát egy normál, sekély, meleg tengeri merülésre egészen biztosan képesítve van. Ez a bizalom megnyugtatta a lányt. A fotózásról Colin is, Tom is kérdés nélkül szót ejtett. Azt mondták, ez a rutinos búvároknak való, tehát eszébe se jusson valamilyen fényképezőgépet vinni magával a víz alá. A felszíni képekre persze mind a ketten igényt tartottak– Colin a párjáról készült képeket szeretett volna, Tom pedig a csinos mexikói lányokra volt kíváncsi.
Nagyjából összeállt a kis poggyász, Liz megszervezte a repülést, a szállást, a merüléseket. Bíztak benne, hogy szerencséjük lesz és a hurrikánszezon sem fogja keresztülhúzni a terveiket. Az évnek ebben az időszakában olcsó volt Mexikó, csak éppen kockázat társult a kedvező árakhoz. Ha pedig a viharok is elkerülik a tengerpartot, már csak a cápák maradnak, gondolta Iris. Erről az aggályáról senkinek sem szólt: Laura néni csak feleslegesen idegeskedett volna, és attól tartott, a nagyszájú angol búvárok kinevetnék a félelmeit.
Liz egyébként meglehetősen megnyugtató jelenségnek és megbízható barátnak bizonyult, így Iris úgy érezte, vele a víz alatt is pompás társaságban lesz. Jó partner nélkül nem csak nem biztonságos, de kevésbé szórakoztató is a merülés– ezt már a tanfolyam elején megtanulták Katie-vel.
Természetesen Katie sem maradhatott ki az időnként felhívott angol barátok sorából. A vidám könyvtároslány tervei egyelőre igencsak akadozva valósultak meg a hallgatag Jerryvel. Mostanában ettől függetlenül vidáman, kellemesen csacsogott, elmesélte mi minden történt Looe városában– vagyis inkább azt, mi nem történt. Katie kissé szomorkodva mondta is egyszer a telefonban:
– Érthetetlen, hogy bírtad ki itt nálunk. Biztos nagyon unalmas hely volt neked Cornwall.
– Nekem minden új és érdekes volt ott, amit te észre sem veszel már. Hidd el, ezer dolog van, ami miatt szívesen utazok majd vissza. Azok a zöld dombok, azok a vad tengerpartok... A csend, a nyugalom... Nagy ajándék ez, komolyan mondom.
– Szeretek itt élni, csak néha eszembe jut, mi mindenből maradok ki. Látod, te most is Mexikóba mégy.
– Hiányozni fog a legaranyosabb búvártársam.
– Colin? Tom? Jerry? – Katie tréfás kérdésén egyszerre vigyorodtak el. Tény, mindannyian kedvesek voltak Iris számára, hiszen a búvárok nagy családja igazán összetartó. Amikor azonban eszébe jutott az az első uszodai merülés, a nehéz palackkal nehézkesen mozgó, ijedt tekintetű, alacsony Katie, úgy érezte, speciális kötelék van közöttük, és ezt ki is mondta:
– Mi együtt csináltuk végig azt a tanfolyamot, és nagyon jó volt, hogy nem voltam egyedül.
– Á, ne is emlékeztess. Jerryvel is olyan ritkán futok össze.
– Ki tudja mi jár a fejében? Számomra rejtélyes pasas.
– Majd inkább mutass egy embert, akinek a számára nem az, oké? – mondta fanyar hangnemben Katie.
– Ki tudja, merre fordul még ez a dolog. Annyi jó vár még rád az életben.
– Imádom az amerikai optimizmusod, Iris. Amióta ott vagy, még erősebb.
– Ne haragudj, nem tudok kibújni a bőrömből...
– Dehogy haragszom! Amíg nem ismertelek, azt hittem, ez valami zavaró és bosszantó tulajdonság. Közben meg hihetetlen, néha mennyi erőt ad. Maradj csak ilyen. Mindenkinek így van szüksége rád. Colinnak is.
– Sokat gondolok rá, mi van vele. Amikor beszélünk, akkor minden jó. Vajon tényleg?
– Vele is csak elvétve találkozok, bár jött már be hozzám. Látszott rajta, hogy hiányzol neki, de ő is olyan racionális, mint az összes pasi. Tudja, hogy el kellett utaznod, és ennyit neki is be kellett áldozni, hogy visszajöhess minél előbb.
– Biztosan jól kiszámította ezt is. Néha jólesne, ha kicsit szenvedélyesebb lenne az ilyen dolgokban. Talán az is, csak képtelen kimutatni.
– Ki tudhatja ezt nála? Az év meglepetése lett volna, ha elkezd nekem az érzéseiről beszélni.
– Még talán féltékeny is lettem volna – kuncogott Iris –, de tudom, ő másmilyen. Tényleg Katie, hozzak valamit neked Mexikóból?
– Magadat, épségben. Olvastam ám, hogy néha cápák is vannak ott, ahova mentek.
– Azt hittem, senki nem hozza szóba őket. Szerintem pont ugyanazokat az internetes oldalakat olvastuk. Igyekszem majd bátor lenni. Tudod mit? Ha lesznek, elmesélem, milyen volt velük búvárkodni, egy üveg tequila mellett.
– Állok elébe! Szerintem addig már aligha beszélünk, vigyázz magadra, érezd jól magad, aztán majd várunk vissza ide is.
Iris kicsit meghatódott a Katie szavaitól, pedig semmi szokatlant nem mondott a másik lány. Egyszerűen azért estek neki jól, mert hitt abban, hogy barátnője őszintén így gondolja.
--------------------------------------------
Előző Következő
A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!
