reblog

Az elkövetkező időszakban volt is miről beszélgetni. Teljesen váratlan fordulatként ugyanis Jerry még sokáig csevegett Katie-vel. Ki tudja, miért pont ekkor alakult így és mennyiben volt ez valóban olyan pergő társalgás mint ahogy a lány mesélte, de lényegesnek egyedül az tűnt, hogy kellemesen érezték magukat együtt. A férfi továbbra is bizonytalan volt, és Katie elmondása szerint neki kellett felvetnie egy újabb alkalmat a találkozásra. Jerry mintha megkönnyebbült volna, amikor nem tőle várták a határozott lépéseket, és úgy festett, innen megy minden a maga útján. Benézett a könyvtárba, időnként telefonon beszéltek, majd a lány vacsorára hívta. Ám a férfi igenlő válasza nem hozott megkönnyebbülést. Épp ellenkezőleg, a házitündérnek nem mondható könyvtároslány őrült módon kereste a recepteket, próbálgatta az ételeket. Jerryt ismerve elég esélytelen volt, hogy kiverje a balhét bármi miatt, nyilván a túl sós vagy kicsit ízetlen ételt is egykedvű bólogatással fogadta volna. Katie esküdözött, hogy erre semmi oka nem is lett volna, mert egészen káprázatos ízvarázslatot tálalt fel, köszönhetően az ihletnek amit a kedves vendég érkezésének tulajdonított. Iris átélte az izgalmait, ahogy mesélt arról, mi minden történt azon az estén– és mi nem. Végül aztán megvolt az első bizonytalan kézfogás, majd az első csók is, és csak idő kérdése volt, hogy Jerryről kiderüljön, odaadó szerető. Erről nyilván kevesebbet beszélt a boldog Katie, ám amit mondott, épp elég volt.

Már alaposan benne jártak a télben, a hidegben nem volt nagy kedve kimozdulni senkinek, ám Iris úgy vélte, mégiscsak meglepi a könyvtárban barátnőjét. Reggel Colin elment a gyerekekkel, az egyedül maradt amerikai lány pedig ráérősen készülődött az indulásra. Épp az ablakon át nézelődött a kertben, amikor csengettek. Iris nem tudott senkinek az érkezéséről, az ajtót kinyitva pedig egy általa nem ismert nőt látott. Festett szőke haján túl elsőre semmi különös nem tűnt fel rajta. Jó ízléssel választott, diszkrét szürke nadrágkosztümbe és kabátba volt öltözve a becsengető, akiről Iris úgy tippelte, a harmincas évei közepén járhat. A váratlan vendég épp a háztetőt nézte amikor nyílt az ajtó, és csak pár másodperc múlva pillantott Irisra, hogy rögtön a lényegre térjen:

– Üdvözlöm. Colinhoz jöttem.

– Ő épp nincs itthon...

– Akkor bejövök és megvárom itt – mondta a nő határozottan, és már be is lépett az ajtón. Iris látta, hogy ismerős a házban, figyelte ahogy megtörli elegáns csizmája talpát, majd leveszi és felakasztja kabátját. Utána a nappali irányába indult, közben alaposan szétnézett, mintha azt vizsgálta volna, mi változott legutóbbi látogatása óta. Valószínűleg kevés újdonságot látott, Colin amúgy sem az a fajta volt, aki túl sokat rendezgeti át vagy csinosítgatja a lakását. A zavarban levő Iris eleinte csak figyelte, ahogy körbejár, végül megszólalt:

– Colin tudja, hogy jön?

– Nem, elfelejtettem szólni neki.

– Értem, akkor esetleg fel is hívhatom, hogy siessen haza. Mit mondjak neki, ki keresi?

– A felesége vagyok, kedves – mondta a nő, miközben mélyen Iris szemébe nézett, kutatva annak reakcióit.– Mondhatja neki azt is, hogy Doris van itt. Tudni fogja, kiről van szó.

Csak egyetlen egészen rövid pillanatig suhant át az amerikai lány arcán a döbbenet, mert annyira meglepődött, hogy zavarában szinte még gondolkodni is elfelejtett. Gépiesen ment a szobájába a telefonjáért, ugyanolyan gépiesen hívta Colint, aki vidáman szólalt meg:

– Szia, kicsim, mi újság?

– Szia. Érkezett egy nő. Azt mondja a neve Doris. És hogy ő a feleséged.

A vonal másik végén hirtelen szinte süket csend lett. A férfi nem szólalt meg, végül Iris kérdezett rá kimért hangon:

– Itt vagy még?

– Indulok haza.

Nem váltottak több szót, a lány nyugodtan, kezében a készülékkel állt a kis asztal mellett, kinézett az ablakon, ahol a lombjukat vesztett fákkal teli kertre látott. Nem gondolt semmire és nem érzett semmit, elnyomott magában minden kétségbeejtő gondolatot. Az jutott eszébe, hogy vendég van a háznál, nem illik magára hagyni, lesétált hát a nappaliba. A nő a díványon üldögélt, lábát keresztbe tette, kezeit összekulcsolta a térde felett. Iris látta, körmei milyen elegánsan ápoltak.

Doris érdeklődve méregette a magánál fiatalabb nőt, és kissé keserűen kellett belátnia, hogy nem a korkülönbség miatt vonzóbb. Jó lett volna belekötni a hegyes, egyenes orrába, ám még az is csak karakteresebbé tette őt. Egyszerű kék blúza, szűk farmerje nem lett volna önmagában nagyon feltűnő, de a magas, jó alakú lányon még ezek is kifejezetten jól álltak. Talán pont a szépsége miatt nem volt vele túl kedves a vendég, amikor Iris megkérdezte, kér-e valamit:

– Köszönöm, kedves, kiismerem magam, és kiszolgálom magam ha szükséges.

Iris leült vele szemben, nem tudta, kellene-e most mondania valamit. Doris gyorsan átlátta a helyzetet, és rá is kérdett:

– Colin nem mesélt rólam?

– Csak futólag.

– Néha úgy éreztem, a mi egész házasságunk csak úgy futólag történt. Véletlenül találkoztunk, hirtelen házasodtunk, váratlanul vállaltunk gyerekeket és előzmény nélkül váltak el az útjaink. Megesik az ilyesmi. Azt látom, itt most minden olyan barátságos, érződik a női kéz nyoma. A magáé, feltételezem.

– Igyekszem rendben tartani a dolgokat.

– Régóta él itt – kérdezte fürkészőn a nő –, vagy csak átutazóban?

Iris állta a pillantását:

– Ó, már hosszú ideje itt lakom.

– Biztosan nem unatkozik, ez a ház olyan nagy, a gyerekek is itt vannak... És mindig érik váratlan meglepetések az embert, amire nem lehet előre felkészülni.

– Meg szoktam oldani az ilyen problémákat.

– Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – mondta mosolyogva a nő –, örülök, hogy ilyen határozott kézben volt itt a gyeplő, amíg távol voltam.

Irisnak semmi kedve nem volt folytatni ezt a beszélgetést. Úgy érezte, nincs joga kiosztani valakit, aki tulajdonképpen inkább érezheti magát itthon, mint ő. A rövidke beszélgetés Colinnal meggyőzte arról, hogy ő és Doris nem váltak el, efelől gyakorlatilag semmi kétsége sem volt. A két nő ült egymással szemben, nagyjából már tisztában voltak vele, ki a másik. Ám míg az egyikük kajánul nyugtázhatta hogy helyzete kifejezetten kedvező, a másik hirtelen elvesztette a talajt a lába alól, és folyamatosan erősödött benne az elnyomni próbált csalódottság. Patthelyzet volt a javából, aminek a megoldását talán Colintól lehetett volna várni– ha képes megbirkózni a feladattal. Mindenesetre a nappaliban csend honolt, és mind a ketten nagyon várták már, hogy a ház ura hazaérjen és véget vessen ennek a kínossá váló szituációnak.

Colin meglehetősen tempósan hajtott hazafelé. Villámgyorsan szólt a cégnél, hogy mennie kell, intézkedett arról, ki hozza haza a gyerekeket, és robogott Malbortba. Igazság szerint fogalma sem volt róla, miért rohan annyira, hiszen azt sem tudta, mit csináljon. Úgy vélte, a felesége talán csak valami apróság miatt jelent meg, ezt talán el lehet simítani gyorsan, ám Iris... Nos, ő bizonyára nagyon dühös. Hónapok teltek el amióta kettejük kapcsolata tartott, és ebben az időszakban folyamatosan azon merengett magában a férfi, hogyan beszéljen házasságáról, ami tulajdonképpen még fel sem volt bontva. Tudta jól, a baklövést ott követte el, amikor úgy mondta, a felesége elment, hiszen ez nem azt jelentette hogy az élők sorából távozott, csak éppen kisétált közös házuk ajtaján. Ki gondolta még akkor, hogy Iris ennyire fontos szerepet kap az életében? Amikor pedig közeledni kezdtek egymáshoz, ezt a témát nem akarta feszegetni, mert megítélése szerint a lány reakciója kiszámíthatatlan lett volna– más egy özvegy és más egy házas emberrel viszonyt kezdeni. Mindegy, mostantól azon már nem kellett vacillálni, hogy mondja el az igazságot. Ám ez a tudat e pillanatban kicsit sem volt megnyugtató, ráadásul még ott van a nagy kérdőjel, mit akar Doris?

Mint minden logikusan gondolkodó ember, Colin is tudta, hogy teljesen hiábavaló különféle forgatókönyveket lejátszani magában. A valóságban úgyis minden máshogy lesz majd. Sőt, lehet azóta a két nő már a legjobb barát– amikor ez az ötlet felmerült benne, Colin keserűen elmosolyodott. Ismerte jól a karakán Irist, aki pont egy családi átverés áldozataként talált biztos társra mellette, és Colin pontosan tudta azt is, Doris mennyire kellemetlen tud lenni. Akár kedves is, ám valószínűtlennek tűnt, hogy pont most bújt elő belőle az angyali teremtés. Vajon miért bukkanhatott fel ilyen hirtelen, merült fel újra a kérdés. Telefonálhatott vagy írhatott volna, volt már erre példa elégszer. Az vajon a véletlen műve lenne, hogy napközben kopog be, amikor jó eséllyel nincs otthon? Nem ilyen kapkodva cselekvőnek ismerte meg együttélésük évei alatt a nőt. Mindenesetre már csak percek választották el otthonától, ahol választ kaphatott a kérdéseire.

A ház előtt ismeretlen autó állt, nem volt nehéz kitalálni, ki érkezett vele. A nappaliban szinte tapintani lehetett a feszültséget. A két nő szótlanul ült egymással szemben, érkezésének zajára mind a ketten felnéztek. Iris arca kevés érzelmet tükrözött, bár keskenyre összeszorított szájával inkább vádlónak tűnt, míg Doris meglehetősen magabiztosnak látszott: A férfi egészen eddig még reménykedhetett valami furcsa csodában, például egy meteorban ami elragadja a volt feleségét vagy hihetetlen félreértésben. Ám az asszony ott volt, ő pedig zavartan állt az ajtóban, tágra nyílt szemekkel, szemöldöke egészen felszaladt a homloka tetejéig.

– Szervusz, Colin, rég láttalak.

– Nem nagyon kerestél mostanában – reagált kis késéssel a férfi.

– Tudod, hogy van az. Mindig közbejön valami.

– Naná. Annyi váratlan történik az emberrel.

– Remélem, azért egy kicsit örülsz.

– Kellene erre most mondanom valamit? A gyerekeknek biztosan nagy lesz a meglepetés, mint ahogy nekem is az.

– Sőt, gondolom a kedves ifjú hölgynek is – mondta gunyoros mosollyal Iris felé biccentve Colin neje. Az amerikai lány erre sem reagált. Nem akart közbeszólni, egyáltalán nem akart semmit. Úgy érezte, szinte mindegy, miért jött ide ez a nő, ez azon a helyzeten nem változtat, hogy megint valaki olyan bántotta meg, aki nagyon közel állt hozzá. Colin bizonytalanul kereste a tekintetét, ám ő nem nézett rá. Hallgatott és kivárt, így aztán újból Doris szólalt meg:

– Megismerkedtünk, szét is néztem, ahogy látom minden nagyon szép rendben van itthon. Jó kezekben van ez a ház, Colin.

– Nekem is tetszik, szeretek itt élni.

– Nem csodálom, én is mindig jól érzem itt magam. Lehet, hogy maradok is egy kicsit.

Erre a mondatra már Iris is reagált, kérdőn nézett párjára. A férfi tétovának tűnt, úgy látszik, megfontolja a szavait. Leült a lány mellé, és a másik nőre szegezte tekintetét:

– Ugye ezt nem mondod komolyan.

– Sajnos nincs okom viccelni, Colin. A dolgok nem alakultak igazán jól mostanában, és ebben az átmeneti helyzetben csak a hozzátartozókra számíthatok. A családra. A férjemre.

– Hagyjuk ezt, Doris. Ne akarj zsarolni, mondd el egyszerűen mit szeretnél.

– Már elmondtam, egy kis ideig itt maradnék, a csomagjaim a kocsiban vannak. Ismerlek, tudom, hogy úgysem fogsz elküldeni.

A lelke mélyén Colin ugyanúgy tudta, hogy ilyesmire nem lenne képes. Sőt, ezzel még Iris is tisztában volt, és úgy érezte, ettől a ponttól kezdve nem kíváncsi a további beszélgetésre:

– Úgy látom, van mit kitárgyalni, én inkább felmegyek. Még látjuk egymást.

– Ebben biztos vagyok, kedves – mondta negédesen Doris. Colinnak mintha szóra nyílott volna a száján, talán marasztalta volna a lányt, ám elég volt látnia az arckifejezését, és inkább mélyen elhallgatott. Iris lassan felállt, és nyugodt léptekkel indult a lépcső irányába, majd az emeletre. Mielőtt benyitott volna a szobába, egy pillanatra megállt és hallgatózott kicsit. A férfi fojtott hangon beszélt, idegesnek tűnt:

– Ezt mégis hogy képzelted?

– Így alakult, nem tehettem mást. Pár hónapja már mondtam, hogy rosszul állok. Most meg épp nincs hova mennem.

– Márpedig hamarosan tovább kell állnod.

– Azt majd meglátjuk. Szerintem jól megleszünk itt ezzel a csinos kislánnyal. Iris, igaz? Igazán bájos. Biztosan nagyon szereted.

Colin erre már a korábbinál is halkabban válaszolt, Iris nem értette a szavait. Igazán már nem is érdekelte, miről egyezkednek azok ott lenn. Egy-két részlet már ennyi alapján a helyére került az elmúlt időszakból: eszébe jutott az elkendőzött telefonhívás vagy Tim kifakadása. Egyszerűen azért úszhatta meg eddig a lebukást Colin, mert nem volt tősgyökeres itt és igazán pontosan kevesen ismerhették az összes körülmény. A lányon nem uralkodott el szélsőséges hangulat, harag helyett inkább üresség töltötte el. Aztán borzasztóan magányosnak és kívülállónak érezte magát abban a házban, ami az utóbbi hónapokban igazi otthonává vált. Nem lett kétségbeesett, nem tört össze, nem zokogott az ágyra dobva magát, hanem megállt a szoba ablakánál és újra a kertet fürkészte. Reggel a hideg tél ellenére barátságosnak, békésnek látta a tájat, most meg minden olyan kietlennek tűnt. Idegenné váltak a számtalanszor látott fák, bokrok, és ahogy a szobában megfordult, idegennek érezte a közös ágyat is.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Eltelt már pár hét a máltai út óta, és Iris igyekezett a szépre emlékezni. Colinban nem volt akkora a férfias büszkeség, hogy ne ismerte volna el, amikor hibázott, bár a lányt inkább az izgatta, miért volt könnyelmű akkor társa. Talán már magában a kapcsolatukban is túl magabiztos volt, vagy valami különös feszültség jött belőle így ki? Ez soha nem derült ki, noha megbeszélték azt a bizonyos zurrieqi merülést. Utólag alaposan kielemezték a helyzetet, legalábbis búvárszempontból. Az nem nagyon számított, hogy meg tudta-e volna oldani a beakadás problémáját egyedül Colin, mert eddig el sem lett volna szabad jutnia a szituációnak. Bárhogy is történt, a férfi sokat köszönhetett a lánynak, aki hideg fejjel cselekedett. Aztán a felszínen picit kijött belőle az ijedtség, és hogy ezen átlendüljön, párjának szelíd unszolására még aznap merültek egy másodikat, ami sokat segített. Colin nem akarta, hogy a tenger ellenséggé váljon kedvese számára, hiszen némileg pont a víznek, a búvárkodásnak köszönhette az első szerelmes éjszakát annak idején. Soha be nem vallotta volna, de romantikus hevülettel ragaszkodott ahhoz, hogy a tenger jelképezze kapcsolatuk különlegességét és elsöprő erejét. A gyakorlatias énje később kerekedett felül, amikor közösen levonták a tanulságokat. A gyerekeknek csak a kellemes élményekről beszéltek, míg barátaik előtt érintőlegesen hozták szóba a témát.

Pedig lett volna rá alkalom, mert a téli időszakban a Pingvinek köréhez tartozók közül páran össze-összejöttek. Iris előlépett búvárfeleségből búvárkodó feleséggé - a jegygyűrű és a kézfogó nélkül, ám a presztízst itt amúgy is a merülések számával lehetett kiharcolni, nem a házasságban töltött évekkel. A terefere alkalmas volt arra, hogy vad sztorikat osszanak meg egymással a búvárok, netán egyszerűen csak csevegjenek a tervezett utazásaikról. Aki éppen nem egy egzotikus nyaralóhelyen van éppen, az biztosan utakról álmodozik, derült ki Iris számára. Volt, aki a cápák szerelmeseként Dél-Afrikába szeretett volna eljutni, mások meg a roncsok miatt vágytak Skóciába. A lányok többnyire meleg, trópusi tengerekről álmodoztak és színes italokról fantáziáltak, amit a tengerparton kortyolnak, miközben a kellemes, délutáni nap simogatja testüket. A valamirevaló macsó búvárok erre csak elnézően legyintettek, de amikor a pulthoz mentek sörért, a pasik is összekacsintottak egymást közt.

A mostani alkalom is hasonlóan zajlott. Az asztalnál eleinte még tucatnyian voltak, alig lehetett egymás szavát érteni, így kisebb csoportok beszélgettek egymást közt. A pubban kellemesen meleg volt, a hölgyek is levették pulóvereiket, és sokat elárult róluk, ki milyen ruhát viselt. Az igazi feleségek konzervatív blúzai mellett a feszes felsőjében kitűnt Iris, akin lopva legeltették szemüket a kocsma férfivendégei. Colin talán észlelte ezt, de csak még büszkébb lett tőle. Katie is eljött, ő egy rafinált ruhát viselt, ami elsőre nem tűnt különösebben merésznek, ám mégis teret engedett a fantáziának. A férfiak többsége a különféle feliratos, búváros pólókat részesítette előnyben. Ez valamiféle egyenruhának számított a köreikben, így érezték jól magukat a víz alatti világ többi szerelmesének társaságában. Ahogy Colin mondta, „ha színházba megyek, inget veszek fel, ha a Pingvinekkel találkozok, akkor meg halacskás pólót”. Úgy válogatott a különféle cápás, egyiptomi vagy roncsos minták között, mint ahogy a bizonytalankodó lányok nézegetik magukat a tükörben, maguk elé tartva különféle csábos ruháikat. Az asztalnál mindig feltűnést keltett, ha valakinek volt valami új, extra darabja. Nagyjából olyan hatással volt ez a fiúkra, mint egy trendi, márkás ruha egy vonzó nőn. Bármennyire mulatságosak is voltak emiatt a búvárpasik, Iris örült, hogy teljes jogú résztvevőként ülhet körükben.

Teltek a percek, fogytak az italok, emelkedett a hangulat, aztán ahogy az ilyen bulik esetén szokásos, szépen lassan megindultak hazafelé a párok. Volt, akire a gyerekek vártak, mások egyszerűen csak elfáradtak. Iris észrevette, hogy Tom párja is fészkelődik, valamit a férfi fülébe súg, amire Tom bólintással felelt. Pár perccel később fel is álltak, elbúcsúztak. A frontot így már csak négyen tartották, Colinnal ők ketten, valamint Katie illetve Jerry. Utóbbin úgy látta Iris, hogy már jóval korábban indulni készült, de aztán valamibe nagyon mélyen belemerültek Colinnal. Jerry szinte gesztikuláció nélkül magyarázott, míg Colin lelkesen mesélt valamiről, aztán ha jól vette ki a szavait, valamiféle tanácsot kért a hallgatag oktatótól. Jerry megfontolta a választ, ám hogy mit mondott, a lányok nem értették. Ők ketten egymás mellett ültek, úgy érezték, ebből a beszélgetésből kimaradnak, ám Colin tett róla, hogy ez ne sokáig legyen így. Új témát dobott be, amihez a társaság minden tagja hozzá tudott szólni– ha akart. A szótlanabb férfi inkább a poharát szorongatta és csak néha pislogott a szemben levők felé, a könyvtároslány a szokásos módon csapongva áradozott erről-arról, amin Iris jókat nevetett. Colin az egyik pillanatban az órájára pillantott, és némileg elsápadva mondta, hogy kissé elnézte az időt, a gyerekekre vigyázó szomszédasszony már bizonyára várja őket odahaza. Gyorsan fizetett, összenyalábolta a kabátját, ám előtte Katie-hez fordult:

– Már így is el kell viselnem Mrs Martyn lesújtó pillantását, mint felelőtlen és megbízhatatlan családapa, de ha még többet kések, komoly bajba kerülök. Gond, ha Jerryre bízlak? – Colin az asztalnál ülő férfira nézett, úgy folytatta. – Cimbora, hazavinnéd a kisasszonyt?

Jerry csendben bólintott, a kicsit meglepett arcot vágó Katie pedig széttárta a karját:

– Természetesen így is jó.

– Köszi, hogy ilyen megértő vagy. Szervusztok!

– Vigyázzatok magatokra, jó utat.

Colin nagy léptekkel indult meg az ajtó felé, míg kedvese kicsit tétován követte. Visszanézett az asztalnál maradt párosra, akik épp csendben ültek egymással szemben. Katie mintha kicsit elvörösödött volna, ahogy észlelte, Jerry pillantása véletlenül dekoltázsára tévedt. Vajon beszélgetnek még ma este? És ha igen, miről? Ilyen kérdések jártak a lány fejében, de illetlenség lett volna itt maradnia, így aztán kilépett az ajtón párja után. Csak az autóban hozta szóba a dolgot:

– Micsoda váratlan dolog, egyedül maradtak ketten. És pont ők.

– No igen, meglátjuk, megérte-e ennyit küzdeni érte – mondta kuncogva Colin, mire Iris kérdőn nézett rá. A férfi szenvtelen arccal folytatta. – Tudod, másnak is feltűnt hogy van közöttük némi vibrálás. Mivel Jerryről van szó, inkább csak piskolás ez, mint lángoló érzelem, de mindegy. A lényeg, hogy Tom sem véletlenül indult el akkor, és én is keményen megdolgoztam érte, hogy Jerryt az asztalnál tartsam.

– Hogy csináltad?

– Megkérdeztem erről-arról. Autókról, például. Ő meg túl udvarias volt ahhoz, hogy lelépjen. Látod, aki rendes, az így jár, lányokat varrnak a nyakába.

– Akkor te is biztos nagyon rendes fickó vagy.

– Ugye? Magányos stopposokat veszek fel az úton. Feltéve, hogy fiatalok, csinosak és nőneműek.

– Gyakran fordul elő?

– Hajjaj, minden héten többször  – tódította Colin –, de csak egyetlen van, aki számít közülük.

Iris hozzásimult, nagyon jól érezte magát az ő lovagias párja mellett. Közben az agya már azon járt, ilyen ócska trükközéssel el lehet-e érni bármit Jerrynél. Annyira hülye helyzetnek látszott, hogy egy felnőtt férfit szinte kézen fogva kellett vezetni egy lányhoz, de ha csak így megy, hát így megy. Tudta, megint nehezen fog elaludni, annyira várni fogja a reggelt, hogy Katie-t felhívhassa.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Marsaxlokk, Birzebbuga, Zurrieq– ezekre a helyekre mindenképpen el akart menni legalább szétnézni Iris. A térképen már előre kiválogatott néhány borzalmasan kiejthetetlen nevű települést, és Colint nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy erre vagy arra kanyarodjanak el. A sok külföldi turista nehezebben mozgott, mert vagy a taxikat, vagy a régi, sárga buszokat használták, míg az ő párjának kitűnően megfelelt a jobbkormányos autó, így aztán kedvükre furikáztak. Azt a lány nem sejtette, hogy a sziget tényleg ennyire kicsi. Beleélte magát hosszas autóutakba, aztán pár perc múlva Colin már mondta is, hogy „na, megérkeztünk”.

A sziget egyébként nem volt igazán szép. Noha ősz volt, a helyiek arról meséltek, hónapok óta nem esett eső, és ez meg is látszott a kopár dombokon. Állítólag nyáron a forróság is elviselhetetlen tud lenni, de most egészen kellemes volt az időjárás. Elég volt egy ujjatlan felsőt és egy rövidnadrágot felkapni, no meg egy napszemüveget, és már útnak is lehetett indulni. A séták az ókori romok körül kifejezetten élvezetesek voltak a turistaáradat híján, és a történelem iránt érdeklődő emberekként meg tudták vitatni a látottakat. Colin, aki számára a Stonehenge is kézzel fogható történelmi helyszín volt, nyilván ahhoz próbálta kapcsolni gondolatban a máltai építményeket, míg Iris egészen új szemmel nézett rájuk. Hezitált is kicsit a hivatalos állásponton:

– Lehet, hogy tényleg templom volt, de én azért még nem vagyok meggyőzve.

– Mi másba fektettek volna ekkora energiát? Nézd ezt a hatalmas, kőből épült falat! Mekkorák ezek a sziklatömbök! – Colin karjával körbe mutatott, az épület mellett nézelődő turistákra. – Vajon hányan lehetünk itt? Két tucatnyi ember? Mégis, szerintem meg sem tudnánk mozdítani őket.

– És ha ők okosabbak voltak? Ha pont abba fektették minden energiájukat, hogy ahol élnek, azt építsék meg a legszebbnek, a legjobbnak?

– No, akkor tényleg volna mit tanulni tőlük.

– Egyébként lehet is tanulni azoktól, akik ezer éve éltek.

Colin kezét feltéve jelezte, megadja magát:

– Ebben teljesen igazad van. Sőt, a hibáikból is tanulhatnánk akár az eredményeik mellett.

– Furcsák vagyunk mi, emberek. Mindent tudni szeretnénk, olyan jó eltöprengeni azon például, hogy ezeket ki építette ide, miféle magasztos, nagy célokat tűzött ki egy ország egész lakossága. Hányszor háborúztak és hányszor építkeztek ezen a kis szigeten, pedig szerintem az egyes emberek akik itt laktak, azok csak nyugodtan, békében akartak volna élni, korszaktól függetlenül. Ez olyan elkeserítő.

Erre nem nagyon tudott mit mondani Colin, ezért inkább átkarolta a lányt. Szerette, mert olyan nagy szíve volt neki, és szerette, hogy jó amerikai módjára nem fojtotta magába az érzéseit, hanem elmondta. Azt már tudta, hogy ez neki soha nem fog menni, pedig hányszor végiggondolta maga is ezeket a dolgokat. Valetta erős falai bizony nem egyszer láttak ostromlókat, azok a keservvel összehordott kövek sok-sok fegyvernek kellett ellenálljanak. A sziget körül a tenger mélyén roncsok nyugszanak, amelyek fiatal katonák végső nyughelyei lettek.

Az egyik napon Irist el is vitte a HMS Maori maradványaihoz. A második világháborús romboló gyakorlatilag a főváros szívében, a parttól pár méterre hevert, egészen sekély vízben. Colin arra gondolt, ez kellemes lehetőség lesz arra, hogy Iris kicsit belekóstoljon a roncsmerülésbe. Az első meglepetést az jelentette számára, amikor a táska aljáról előkerült egy vadonatúj rózsaszín uszonypár, megalapozva a jó hangulatot. A víz alatt a lány látható izgatottsággal próbálta a rozsdás vasdarabokat nézegetni, kitalálni, hogy nézett ki a hajó a tengeren. Később vettek egy könyvet, ahol képek voltak róla, és Iris nevetve látta be, hogy gyakorlatilag semmit nem tud beazonosítani a mélyben látottakból– egy dolog kivételével. Colin jól ismerte a roncsot, ezért pontosan tudta, merre kell keresnie a régi lövedékeket a hajó aljánál. Társa először nem látta, mit is kellene néznie, ám egyszer csak a másik búvár lámpájának fényében kivehetővé vált az évszám: 1941. A lánynak kikerekedett a szeme a maszk mögött, hiszen rájött, ez egy éles, valódi lőszer a második világháborúból. Minden történet csak történet addig, amíg nem válik láthatóvá, tapinthatóvá a múlt emléke. A családjában nem mesélt neki senki régi háborús történeteket, igazából minden csak filmszerűen élt a fejében harcokról, robbanásokról, áldozatokról.

Ez valami egészen más volt. Iris a felszínen aztán kíváncsian kérdezgette Colint a hajóról, a történetéről, ő pedig mesélt. Szólt arról a nem kevés többi roncsról is, ami még Málta körül volt, ám a túl mélyen levő Beaufighter repülőt például a kezdő társsal nem akarta merülni. Azt mondta, ez még bőven ráér, és az így is rengeteg élménnyel gazdagodó Iris nem tiltakozott, feltétlenül megbízott Colin tapasztalatában.

Egy napra még a kis szomszédos szigetre, Gozóra is átmentek. Ott megnézték az Azúr ablak nevű helyet, és a lányt ismét a természet nyűgözte le az emberi kéz munkája helyett. Tudta, hova készülnek, így színben harmonizáló pólót választott, a lelkesen fotózó Colin nagy örömére. A kaland aztán tovább folytatódott, amikor a víz alatt is körbeúszhatták a hatalmas sziklaoszlopot– kis üregekbe úsztak be, láttak sügéreket, rákokat, murénát, tehát sok izgalmat tartogatott az itteni búvárkodás. Teljesen más volt az élmény, mint Mexikóban. Iris szóvá is tette ezt:

– Hihetetlen a tenger... Azt hittem már megismertem a két arcát Angliában és a Karib-tengerben, mert az egyik hideg és zavaros, a másik meg meleg és tele van élettel. Erre itt van ez a hely, és minden egészen új. Piszok mázlista vagyok, hogy ennyi szépet láthatok.

– Nálad már csak én vagyok nagyobb mázlista, mert nekem ilyen csinos merülőtársam van.

– Persze, te nagy búvár, eljátszod itt a hőst, kézen fogod, mindent megmutogatsz neki, hogy aztán este meg az ágyba vihesd, mi?

– Igen, ez a szándékom, és szerintem jól csinálom, mert tegnap is sikerült.

– Akkor te tényleg egy remek fickó vagy. Szerencsés lehet az a lány.

– Tőle kéne megkérdezni. Szerinted?

– Szerintem megfogta az isten lábát – mondta Iris, aztán megcsókolta a férfit –, de a pasi se panaszkodhat.

– Tudomásom szerint nem szokott, de ha azt tenné, szólj nekem és én majd jól megmondom neki a magamét.

– Most inkább nekem mondd meg, hova megyünk holnap.

– Emlékszel, amikor voltunk hajókázni a kék barlangnál, Zurrieq mellett? Ott merülünk majd.

– Valami érdekes hely?

– Meglepetés – mondta sejtelmesen Colin. A lánynak úgy rémlett az olvasmányaiból, hogy ott valami nagyobb hajó van a víz alatt. Ám inkább csak a furcsa hangzású szót ismételte magában: Zurrieq. Úgy érezte, ezt a nevet sose fogja elfelejteni.

Kellemes reggel virradt rájuk, amikor másnap felkeltek. Nyugodtan megreggeliztek, összeszedték a felszereléseket is. Az apartman teraszán száradtak a búvárruhák, és mielőtt a táskába tette volna őket, Iris szétnézett. A tengert látta maga előtt, amitől csak egy út választotta el. Meglehetősen nagy volt a forgalom, az autók szorosan egymás nyomában követték egymást, és sűrűn tűntek fel a jellegzetes, ósdi máltai buszok.

Az élmény kedvéért ők is mentek az egyik ősrégi darabbal egy kört. A régies, kerekded formájú buszban roppant keskeny ülések voltak, így egészen szorosan kellett ülniük egymás mellett, ám ezt kicsit sem bánták. A reggeli forgalomban azért látható volt, hogy egyre több korszerű busz viseli a máltai buszok tipikus sárga-piros-fehér festését. Az volt a dolgok rendje, hogy a már javíthatatlanul elhasználódott járműveket lecseréljék, bármennyire szerették is őket a turisták. Ráadásul a turistáknak könnyű volt a dolga, csak pár napig kellett utazniuk a pici ülések és szűkös belső tér miatt tulajdonképpen kényelmetlen öreg gépekkel, amelyek az emelkedőkön is csak nehézkesen tudta felkapaszkodni. Míg ők szerették ezeket az érdekes, ötvenes-hatvanas éveket idéző buszokat, a helyieknek nap mint nap kellett volna ezekkel járni. Iris tudta jól, odahaza Arizonában azonnal lecserélik azt, ami már nem felel meg kifogástalanul a feladatának, és ez egyszerre jó is, meg rossz is. Nyilván megmarad majd pár a régi buszokból látványosságként Máltán, ezeket felújítják, utazhatnak vele a turisták, vagy esetleg kiszerelik belőlük a motort és mehetnek a víz alá roncsnak. Már merült itt mesterséges zátonynál, így Iris tudta jól, a buszok pont megfelelnének erre a célra, sőt, még igazán különleges élmény is lenne először beülni a felszínen majd beúszni odalenn hasonló buszokba.

A lány elnézett jobbra és balra, az utcán számos olyan kis hotel volt, mint amiben ők laktak. A tengerpartot megszállták a külföldiek, és a máltaiak, akik így is pont eleget látták a tengert, a bevétel kedvéért szívesen engedték át neki a szebb panorámát. Az épületek jelentős része piszkosfehér volt, nem törődtek azzal, hogy minden csillogjon-villogjon. Pár helyen a szemét bántotta is a turisták szemét, ám úgy látszik, a helyieket kevésbé zavarta.

Amikor az autóval közeledtek Zurrieq irányába, már ismerős tájat látott. Olyan kicsi volt a sziget, hogy bármerre indultak, az esetek jelentős részében már bejárt utakon haladtak. A lankák most is kiesnek és kopárnak tűntek. Néha átmentek a sziget belsejében kisebb falvakon, ahol ugyanúgy piszkosfehér, lapos tetős épületek sorakoztak, talán csak Mdina volt a kivétel a városka közepén emelkedő régi várral. No meg a főváros, Valetta, ami ahhoz képest, milyen kicsi volt az egész sziget, a központban zsúfoltabb volt mint egy amerikai metropolisz. Irisnak úgy tűnt, mintha az egész sziget egyszerre akarna átmenni a városon. Ők, ha csak tehették, elkerülték a dugókat. Colin előrelátóan olyan autót bérelt, aminek meg sem kottyantak a rossz állapotú vidéki utak, néhol ugyanis a hatalmas lyukak sorozata miatt kellett lépésben haladni. Ám ahol ilyen kicsik a távolságok, nem sokat számít, ha öt perccel korábban vagy később érkezik meg az ember a céljára. Egyébként sem volt csoport, amihez alkalmazkodniuk kellett volna.

A zurrieqi sziklák mellett már parkolt pár autó. Colin behúzta a kéziféket és sebességben hagyta az autót, hogy el ne guruljon az erősen lejtő úton. Kiszálltak és lesétáltak a partra, ahol pár nappal korábban jártak már. Egy kicsi, keskeny öbölre láttak rá, szembe magas sziklafal emelkedett, jobbra tőlük pár csónak várta a kirándulókat. Colin elmondása szerint a nyári csúcsszezonban percenként szoktak indulni, ám ilyenkor már több volt a búvár, mint a nézelődő turista. Utána arról mesélt, hol is fognak merülni. A keskeny öböl kijáratánál süllyesztettek el egy hatalmas olajtankert, ami egy balesetben rongálódott meg, majd évek múlva a víz alatt tört ketté. A terv az volt, hogy ennél a roncsnál néznek szét, először a hajócsavar környékén, majd utána a felépítmény ablakain kukkantanak be. Iris már nem aggódott úgy, mint amikor az első roncshoz készültek, tudta jól, hogy nincs ebben semmivel több veszély mint egy normál merülésben. Csak ésszel kell merülni, ugyanúgy, mint bármi mást.

Colintól amúgy is sok dicséretet kapott, mert állítólag ügyesen merült. Ezt Iris komolyan is vette, mert párja ebben a tekintetben nem nagyon volt óvatoskodó: ha a búvárkodásról beszélt, mindig igyekezett értelmes tanácsokat adni és rámutatni a hibákra. Az eleve ügyes lány pedig, észben tartva a javaslatokat, gyorsan fejlődött is párja nagy büszkeségére. Így aztán Colin, aki eleinte le sem vette a szemét a kedveséről, már némi mókázásra is hajlandó volt időnként a víz alatt. A merülés előtti megbeszélést azért sose hanyagolta el, sőt, még arról is mesélt, hogy az öböl bejáratán túl, a mélykék tengerben távolabb levő pici sziget teljesen el van zárva, mert szigorúan védett. Említette, hogy sokak szerint a félelmenetes nagy fehér cápák párzóhelye van ott, de erről nem beszélt bővebben, Iris pedig eltöprenghetett, viccelt-e vagy tényleg így van.

A beöltözés után a palack és az ólom súlya által terhelt búvárok szép lassan a partra sétáltak, ellenőrizték egymást, és beugrottak a vízbe. Iris szorosan a társa mellett úszott pár méteres mélységben, amikor egyszer csak egy hatalmas alakzat sejtelmes körvonalait vette észre a kristálytiszta kék vízben. Leereszkedtek a tanker óriási hajócsavarjáig, majd a szabályokat betartva, fokozatosan emelkedtek egyre feljebb és néhol benéztek a hajó ablakain. Ma már nem szorgoskodó matrózok voltak a roncs belsejében, hanem sürgő-forgó halak, akik kifejezéstelen szemükkel jól megnézték a buborékokat eregető látogatókat. Az egyik folyosó rozsdás, algák által benőtt padlóján Iris egy kis polipot vett észre. Az gyorsan váltogatta a színét, aztán hol ide, hol oda úszva próbált beleolvadni környezetébe. Iris nem is nagyon figyelte, hogy telik az idő, aztán ellenőrizte a műszereit. Nem volt túl mélyen, levegőnek sem volt híján. Tekintetével Colint kereste, biztos volt benne, hogy párja mögötte várakozik és vele együtt nézi a polipot. Ám nem látott senkit.

Az első ijedelem után Iris megnyugtatta magát. Tudta jól, idegesen nem szabad cselekedni a víz alatt, ezért egy picit még várt. Aztán eszébe jutott, hogy itt három dimenzióban mozoghat, hátha felette vagy alatta van Colin, forgatni kezdte a fejét, ám még mindig nyomát sem látta neki. Ez már nem tetszett neki. Korábban sosem érezte magát egyedül a víz alatt, és most rájött, igazán még azt sem tudja, merre van a part, hova kellene kiúsznia. Bízott benne, hogy Colin rögvest felbukkan, ám teltek a másodpercek, és Iris még mindig magára hagyva lebegett a folyosó mellett, ahol a polipot figyelte korábban.

A műszerre nézett, és látta, eltelt három perc. A szabályok szerint ilyenkor a felszínre kellene úszni, hiszen ott biztosan megtalálják egymást, de a gyakorlatban a nyílt tengeren társ nélkül felmenni egészen riasztónak tűnt. Nem is magáért aggódott már, mert ő tudta, hogy rendben van és ki is tud jutni a biztonságos partra, hanem Colinra gondolt. Vajon mi lehet vele? Talán ő is őt keresi valahol? Vagy már annyira megbízik benne, hogy ennyi időre egyedül hagyta, mert valami mást akart megnézni? A lány erre gondolva nem félt, hanem inkább dühös volt. Ilyen helyzetben csakis a józan ész diktálhat, lassacskán emelkedni kezdett hát, és közben szorgosan nézte a roncsot. Közeledett a felszínhez, amikor egyszer buborékot látott kijönni a roncs egyik ablakán. Bár butaságnak tűnt, hogy ő menjen vissza segíteni kezdőként, de a társ az társ, akkor is, ha rutintalan. Ereszkedett egy kicsit és benézett az ablakon. A szeme elsőre nem tudta felmérni, mi van a homályos belső térben, aztán egy alakot látott, aki meglehetősen furcsa mozdulatokat tett. Megismerte Colin uszonyát, beúszott hát, vállára tette a kezét. A férfi felkapta a fejét, Iris a maszkon keresztül is látta, hogy társa ideges, és épp arra készül, hogy a teljes felszerelését levegye. A kiszabadulásnak egyedül nem lett volna más módja, ám Iris már tudott segíteni. A lány látta, hogy a maszk mögött a másik búvár tekintete nem magabiztos, hanem inkább zavart, szeme tágra nyílt. Kiúsztak a roncsból, egyszerre ellenőrizték műszereiket. Még volt elegendő tartalék, Colin széles karmozdulattal mutatott a part felé, aztán pár perc úszás után kimásztak a lépcsőn. Néhány másodpercig tartott, amíg kifújták magukat, aztán a férfi szólalt meg először:

– Köszönöm.

– Mi a francot csináltál ott?

– Hülye voltam, meg akartalak kerülni hogy a másik oldalon jöjjek ki... Aztán beakadtam és elkezdtem szerencsétlenkedni. Meleg helyzet volt.

– Te tényleg hülye vagy. Hülye, hülye, hülye... – mondta dühösen Iris, miközben szigorúan nézett a bűnbánó búvárra. Összeszorított szájából szinte csak sziszegett beszéd helyett. A lány arra gondolt, hogy bármennyire jólesne, azért sem fogja elsírni magát. Nem volt könnyű megállnia–  mégis így tett. Úgy érezte, ha ilyen helyzetben sem bőg, akkor soha máskor nem is fog.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Ahogy Arizonában magával volt elfoglalva, az angliai biztonságban mások életén töprengett Iris. Néha eszébe jutott Frank Dooley is. Próbálta magában elképzelni a szituációt, ahogy a rendőr megáll a bűncselekményt látva, beszól a központba, aztán fegyverével a kézben elindul... Vajon hibázott? A krimikben a rossz rendőrt lelövik, a jó rendőrnek pedig minden sikerül– naná, a főszereplőnek élnie kell. A saját életében nyilván Dooley volt a főszerepben, de hát az élet az nem film. Sokan tanulják meg ezt keserves leckék által, és akadnak olyanok is, akiknek a leckék tanulságát már csak a túlvilágon lehetne levonniuk. A lány keveset tudott a rendőrfizetésről, Dooley kora, múltja is rejtve volt előtte. Próbálta elképzelni, milyen ember lehetett valójában, hogy lett belőle rendőr. Talán tényleg katona volt, ezer bevetést megúszott, nem gondolta, hogy egy sikátorban éri utol a végzete. Eszébe jutott az a lehetőség is, hogy esetleg régi rendőrcsaládból származik. Nyilván a szülei még élnek, lehet egy húga vagy egy öccse, és mind büszkék voltak a derék fiúra, akinek egy ostoba golyó oltotta ki az életét ennyire fiatalon. Tipikus történet lenne– tipikus és nagyon-nagyon szomorú. Ha erre gondolt, Iris még jobban ragaszkodni akart azokhoz, akik fontosak voltak a számára. Nyilván Colin is érezte ezt, és amikor hazajött, a lány pedig a szokásosnál is szorosabban hozzá simulva ült az ágyon, inkább nem kérdezte meg, mi az oka ennek. Néha meg inkább teljesen más témát hozott szóba, hogy elterelje a lány figyelmét:

– Most már azért eltelt pár hét, még mindig nem rémiszt el a mexikói cápás búvárkodás?

– Kicsit sem, egyre inkább úgy érzem, ezt az élményt érdemes átélni egy búvárnak.

– Pedig azért jó sokan félnek tőlük.

– Szerintem könnyű erre magyarázatot találni. Aki soha nem látott kutyát, az egy rottweilertől biztos nagyon megijedne, mert olyan csúnya pofája van, nagy, erős, és a fogai is riasztóak. Én pedig kedves, barátságos állatként gondolok rájuk. Annyi bolond cápafilmet csináltak már, ki tudja, mi minden marad meg az emberben belőlük. A víz alatt meg inkább... aranyos volt. Aranyos és szép. Karcsú volt, a teste pedig hihetetlenül áramvonalas. Csak a szemük volt barátságtalan.

– Talán inkább úgy mondanám, kifejezéstelen.

– Igen, ez a jó szó. Olyan jó lenne belelátni egy ilyen cápa fejébe! Gyorsan elúszott, de vajon fél-e valamikor? Egy ilyen ragadozó mitől ijed meg?

– Nyilván van számára is riasztó dolog bőven. Él a tengermélyi környezetben, körülvéve számtalan más tengeri élőlénnyel, amiket ismer. Vannak szokásai. Némelyik cápa inkább egy helyhez kötve él, a másik meg vándorol, az egyik így táplálkozik, a másik meg úgy. Aztán egyszer csak jön valami marha nagy szerkezet a tenger felszínén, robajszerű hanggal, és onnan beugrik egy tucat kétméteres lény, akik szintén zajonganak és mindenfelé úszkálnak. Azt gondolom nekik ugyanúgy szokatlan és ijesztő ez, mint neked volt az első merülés. Annyira vicces, hogy egy átlagos strandoló számára két méteres vízben lubickolni semmi különöset nem jelent, a víz alatt két méterrel, légzőkészülékkel meg minden egészen más. Van is, aki inkább hagyja az egészet, és marad a felszíni úszkálásnál, és én sose hibáztattam őket. Mindenki döntse el maga, mit szeret. Amit az ember nem szeret, azt nem kell erőltetni. Nyilván nálad kicsit jobban izgultam, mert azt szerettem volna, ha neked is tetszik annyira a búvárkodás, mint nekem. Féltem tőle, hogy ami itt van Angliában, túl nagy kihívás lesz a számodra.

– Tudod, hogy a kedvedért akkor is...

– Értem én, de nekem nagyon rossz lett volna, ha te azért szenvedsz, hogy én örüljek. Én a mexikói merülésednek örültem, és annak, hogy kaptál egy kis új inspirációt. Így legalább nekem se kellett szervezkedni...

– Szervezni? Mit?

– Á, mindegy, most már aligha lenne érdekes...

– Colin, te piszok, mondd meg azonnal! – követelte Iris, mire a férfi némi kivárás után, félmosollyal az arcán válaszolt:

– Eszembe jutott, hogy el lehetne ugorni Máltára, októberben ott még nagyon szép az idő, 25 fokos a víz. Nyilván a Karib-tenger után téged már nem hoz lázba az ilyesmi, maximum akkor, ha kapsz egy olyan rózsaszín uszonyt, mint amit emlegettél.

– Szemtelen vagy! És igenis vonzó az ajánlatod, mert Máltán veled lehetnék. És az nagyon más, akár lesz rózsaszín cuccom, akár nem... Egyébként meg vésd a fejedbe, elsősorban neked akarok tetszeni. Szóval pukkadj meg, jó nekem a fekete is. Csak menjünk...

– Ó, akkor talán ne mondjam le a repülőjegyet?

– Milyen vagy már! Tényleg mindent megszerveztél? Megáll az eszem, meg sem kérdezel.

– Megkérdezlek most: eljössz velem?

– El, te titkolózó búvár.

Colin magához ölelte a lányt, és hosszan megcsókolta.

Iris aznap kicsit izgatottabban bújt az ágyba, másnap aztán az interneten kezdett olvasgatni Máltáról. Csalódottan látta, hogy a kis szigeten is a rossz oldalon van a kormány az autókban, köszönhetően a hosszú brit fennhatóságnak. Angolul szerencsére mindenki beszélt, a felszínen sok érdekesség volt, például a valettai lovagvár, az őskori építmények és hasonlók. Iris tősgyökeres amerikai lányként mindig izgatottabb lett, ha egy épületre azt mondták, öregebb mint száz éves, és Máltán aztán ilyenből bőven akadt– talán csak a szállodák voltak újabbak. Nézegette a képeket Valetta kis sikátorairól, a szép strandokról, és úgy érezte, már holnap indulna.

Aztán beleolvasott abba is, miféle merülések várnak rá. Sok roncsról írtak amiket partról merültek a búvárok, de ezek kevésbé hozták lázba. A víz alatt még soha nem látott hajót, és úgy érezte, nincs sok érdekes a rozsdás vasdarabokban, amik egykor a habokat szelték. Beszélt erről Colinnal, aki kicsit máshogy vélekedett. Elmondta, vannak igazi, történelmi roncsok a víz mélyén, ahol egészen úgy érezheti magát az ember, mint valami különleges búvármúzeumban. Másfélékről is mesélt:

– Akad olyan hajó, amit direkt süllyesztettek el.

– Miért akarna valaki szándékosan hajót süllyeszteni?

– Tudod, ahol esetleg kevesebb a látványos hal a víz alatt, ott egy roncs még mindig elég ahhoz, hogy érdekes legyen a búvárkodás. Ha jó helyre teszik, akkor megjelenik az élővilág, és akkor a roncs olyan lesz, mint egy mesterséges zátony. A természetes zátonyoknál meg kevesebb lesz a búvár, kevesebb kárt tudnak okozni.

– Ez nagyon jól hangzik! Eszembe nem jutott volna. Mint egy víz alatti vidámpark.

– Pontosan, ez afféle búvár-Disneyland. Ráadásul Máltán az a jó, hogy mi ketten merülhetünk együtt, nem kell csoporttal mennünk, mint ahogy neked Mexikóban kellett.

– Biztonságos ez?

– Amíg mi ügyelünk a biztonságra, addig az.

Irisnak ennyi elég volt, hogy teljesen megnyugodjon. Ki más mellett lehetne nagyobb biztonságban, mint ha a kedvese vigyáz rá? Nagyon jó érzés volt vele lenni, lelkesen készülni az útra, válogatni a csinos nyári ruhák között amikben majd pompázhat esténként a sétányon. Azért is megkönnyebbült, mert úgy vélte, kiderült miért volt annyira titokzatos a férfi az utóbbi időben.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Hajnali öt óra volt, Iris lábát maga alá húzva üldögélt az ágyán. Későn aludt el, és hamar kelt fel. Gondolkodott. Dooley váratlan megmozdulása komoly hatással volt rá. A nyomozó nyílt ajánlata után úgy érezte, a jelenlegi kényelmes semmittevős állapot korántsem ideális. Arról szó sem volt, hogy randizni akart volna a rendőrrel, egészen más foglalkoztatta. Végig kellett gondolnia azt a helyzetet, amibe még Angliában került. Colinnal kialakult egy állandónak mondható, mély kapcsolata, ami a biztonság kellemes burkával vette körül. Ez különösen akkor volt fontos, amikor annyira védtelennek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Arizonába visszatérve azonban egyre inkább újra magára talált. Vicces, hogy ennek a szimbóluma a számára a cápakaland volt. Mesélt erről Colinnak, ki is elemezték, de inkább csak búvárszemszögből. Azt valahogy képtelen volt jól elmondani, emberileg mit jelentett a számára ez a felszabadító élmény. Most pedig itt van ebben a helyzetben, ami túlságosan átmeneti, hosszú távon biztosan képtelenség így folytatni.

A lány kinézett az ablakon, még éppen csak hajnalodott. Ült Colinnal ilyen hajnali órában az ablak előtt Malbortban is, és visszaemlékezett rá, milyen harmóniát érzett. Arizonában aztán átgondolhatta, mennyire volt a ragaszkodásának köze ahhoz a biztonsághoz, amit a férfi nyújtott. Iris önmagát sem akarta áltatni, de a férfit különösen nem, aki szerette, és nem érdemelne ilyet. Dooley ajánlata pont azt a másik, nem tudatosult alternatívát villantotta fel, hogy lehetne minden másképp. Itt van Amerikában, az otthonában, itt is élhetne, itt is megtalálhatná a párját, sőt, olyan férfit is akár, akinek nincs előző házasságból gyereke. Szerette Maggie-t és Timet, és úgy érezte, ők is szeretik. Vajon képesek lennének igazi családdá válni? Vagy eljönne a pillanat, amikor a nyughatatlan énje biztatására ismét útra kelne? Erre a kérdésre kellett felelnie.

Mire lesétált a reggelihez, ezerszer végiggondolta már ugyanazokat a dolgokat. Haloványan mosolygott Laura nénire, aki faggatózás helyett inkább csendben ücsörgött. Bármit vett észre a lány viselkedésében, inkább csendben volt, vagy jelentéktelen ügyeket hozott szóba. Éppenséggel pont annak örült, hogy Iris újból határozott és lendületes volt, minek kellett volna beavatkoznia bármibe? Tudta jól, ami rá tartozik, azt majd előbb-utóbb megtudja. A lány pedig nem akarta terhelni őt a saját problémáival. Igazság szerint az egészet magában akarta tartani, mert úgy érezte, ez most abszolút és kizárólag róla és a jövőjéről szól. Azzal nyugtatta magát, tulajdonképpen mindenki aki szereti annak örül, ha ő boldog, bárhol és bárkivel lesz az. Töprengését Laura néni kérdése zavarta meg:

– Velem ebédelsz?

– Hm... Igen, azt hiszem, itthon maradok.

Nagynénje bólintva nyugtázta a dolgot, Iris pedig felkészült egy nyugodt, semmittevős, békés napra. Talán páran hívják majd, Colin például biztosan, aztán lehet olvasgat az interneten... Kimozdulni felesleges, még a végén valami újabb váratlan dolog történik. Nagyjából aztán úgy is zajlott minden, ahogy tervezte. Nemet mondott egy meghívásra, röviden elbeszélgetett Colinnal, aztán a szobájába ment. Az olvasásra nehezen tudott koncentrálni, gondolatai távol jártak, az angliai élet körül forogtak. Utálta azokat, akik azt mondták, ne csinálj semmit és akkor nem kell döntened– a tétlenség, a maradás is döntés! Méghozzá milyen komoly. Éjfél felé ugrott csak be neki, hogy Dooley-ról teljesen elfelejtkezett. Neki is mondani kell valamit, hiszen jórészt miatta volt ilyen dilemmában. A nyomozó pechjére pont nem úgy, hogy komolyan gondolta volna a vele való randizást. Ezt a témát rövidre akarta zárni.

Másnap kilenc óra körül azon töprengett a telefon felett, mit mondjon. Pár forgatókönyvet végig is gondolt. A legnagyobb esélyét annak látta, hogy az udvarias férfi faggatózás nélkül elfogadja és tudomásul veszi amit mond. Az is előfordulhatott volna, hogy kicsit rámenősen, agresszívan reagál, ám Iris úgy vélte, ezt a helyzetet tudja kezelni. A legnehezebbnek az tűnt, ha Dooley kérdezősködni kezd, netán könyörgőre fogja, vagy hosszan győzködi majd arról, hogy egy baráti találkozás nem jelent semmit. Bármennyire hitt benne a lány, hogy ezeket udvariasan el tudja majd hárítani, azért volt benne egy morzsányi bizonytalanság. Megtehette volna, hogy nem telefonál, de ezt magához méltatlannak érezte. Felhívta hát a számot amit a nyomozótól kapott. A telefont csak sokadikra vették fel. Egy másik férfi szólt bele.

– Üdvözlöm, Frank Dooley nyomozót keresem.

– Értem... Egy ügy miatt keresi, vagy ismerőse?

– Mondjuk úgy, ismerőse.

– Fiatal női hang... talán maga miatt volt mostanában másabb egy kicsit.

– Tudná adni?

– Szeretném adni, de... sajnos nem tudom. – A vonal másik végén mélyet sóhajtott az ismeretlen férfi.

– Nincs az irodában?

– Nem tudom pontosan, milyen kapcsolatban álltak, mindenesetre előbb-utóbb úgyis meg kellene tudnia. Franket ma reggel lelőtték.

Iris képtelen volt megszólalni, bármit mondani. A férfi pár másodpercig türelmesen várt, csak utána szólalt meg:

– Itt van még, hölgyem?

– Igen... És... mégis, hogy?

– Reggel jött az iroda felé, amikor egy rablást vett észre. Beszólt a központba, aztán bement egy utcába. Hátulról lőtték le, többen voltak. Az egyiküket a kiérkező járőr már el is fogta, ostoba kölykök, nem is tudták, mit csinálnak. Az egész olyan... értelmetlen. Sajnálom, hogy nekem kellett elmondani.

A lány zavarodottan elköszönt és letette a kagylót. Eszébe jutottak Dooley szavai a kávézóban, a két napnyi reményről. Ült a telefon mellett és folyamatosan járt az agya. Utána felment a szobájába, kerülte a találkozást vagy a beszélgetést Laura nénivel. Az eset természetesen megrázta. Noha semmi nem fűzte a fiatal nyomozóhoz, elképzelte, hogy minden alakulhatott volna másként is. Őrületes dolog lehet valakit így elveszteni, aki fontos. Elsírta magát, eszébe jutott az, ahogy édesanyja búcsúzott tőle. Annyi dolog járt a fejében, annyi mindent értett meg most hirtelen, sok érzés a helyére került. Szörnyű volt a tudat, de tisztában volt vele, hogy a mostani hirtelen megvilágosodást Dooley halála okozta. Elmúltak a kételyek, a döntés olyan egyszerű volt és itt volt az orra előtt végig, hogy hirtelen magát sem értette, min hezitált. Kicsit megtörölte a szemét, belenézett a tükörbe, és ugyanazt a fiatal, csinos lányt látta, akit mindig szokott. Ám ez a lány, hiába vesztette el édesanyját, hiába hagyta el csalárd módon az apja, nem volt egyedül. Iris lement a nappaliba, olyan lendülettel, hogy Laura néni meglepve kapta fel a fejét, majd a hirtelen bejelentésén még jobban meglepődött:

– Visszautazom Angliába. A lehető legkorábbra próbálok meg jegyet foglalni.

Az idős asszony beleegyezően, megértően bólintott. Akármi történt azon a reggelen, nagyon sok mindent megváltoztatott, és elég bölcs volt már ahhoz, hogy ezt elfogadja.

A megérkezése óta eltelt három hétben Iris gyorsan visszarázódott az angliai életritmusba. Felkereste az ismerősöket, hosszasan mesélt Arizonáról és Mexikóról, élvezte hogy szeretettel, érdeklődéssel veszik körül. Sokat beszélgetett Colin gyerekeivel is Amerikáról, ám az igazán komoly témákat apjuknak tartogatta. Jópár hosszasan átbeszélt estéjük volt ezekben a napokban. Egy pohár bor mellett, néha kinn a kertben üldögélve váltottak szót arról, ami történt a közelmúltban. Iris nem érezte úgy, hogy különösebben titkolnia kellene bármit, és látszólag Colin is próbált őszintén, nyíltan beszélni arról, mit élt meg amíg párja távol volt. Mind a ketten hasznosnak ítélték ezeket a mély beszélgetéseket, bár néha a lánynak némi hiányérzete volt, és ezt szóvá is tette:

– Colin, én már annyi mindent elmondtam neked magamról, az életemről, mindenről. Te egy picit még mindig rejtőzöl előlem.

A férfi csak egy csendes mosollyal válaszolt, Iris pedig, mint ahogy általában ezekben a pillanatokban, zavarba jött. Nehéz volt kezelnie a helyzetet, Colin ugyanis igazán semmilyen módon nem reagált az ilyen felvetéseire. A lány ezért gondolhatott arra, a férfi egyszerűen csak nehezen tudja követni az ő tempóját, esetleg Colin azon mosolygott, hogy a lány lendületében nem érzi, szó sincs semmi titokzatosságról. Volt egy harmadik lehetőség. Egyszerűen az, hogy tényleg elhallgatott valamit, és Iris attól félt, egyszer még nagyon bánni fogja, ha most annyiban hagyja a dolgot. Colin mosolya mögé látni lehetetlen volt, a szerelmét, kötődését mégis egyértelműen érezni lehetett. Ez pedig mindig megnyugtatta Irist, olyan elégedettséggel, biztonságérzettel töltötte el, ami hamar elhalványította az aggályait. Szeretett hozzábújni a férfihoz, néha hosszú időt töltöttek el így csendben, egymás mellett.

A hétköznapok természetesen máshogy néztek ki. Igyekezett odafigyelni a gyerekekre, jól esett neki, ahogy megbíztak benne, mint pótmamában. Különös volt éreznie, hogy bizony milyen gyorsan kialakul az a féltés és aggódás a gyerekekért, amit csak a vér szerinti anyukák sajátjának hitt. Egyre gyakrabban vette magán észre, hogy megpróbál igazi szülőként viszonyulni a gyerekekhez. Nem tudatosan történt ez, hanem ösztönösen jött. Így érezte helyesnek, és ezt a környezetében is mindenki helyeselte. Már látta, mit jelent az, hogy a gyerekek napról napra változnak, és ahogy nőnek, egyre inkább alakul a személyiségük, amihez egy kicsit ő is hozzátehet. Példát szeretett volna mutatni nekik amiben lehet, így sose emelte fel a hangját és került minden csúnya kifejezést. Tudta jól, hogy a tévében vagy a többi gyerektől hallanak eleget ilyet, mégis szükségesnek gondolta, hogy otthon más légkörben éljenek. Nagyon tapasztalatlannak érezte magát ezen a téren, hiszen még kisebb testvére sem volt. Így egyik alkalommal Katie könyvtárában nézett szét, talál-e valami szakkönyvet. Aztán végül mégis egészen más témánál kötöttek ki. Iris oldalát furdalta a kíváncsiság, hogy mi van Jerryvel, és úgy sejtette, telefonon csak részleteket mesélt Katie. Rá is kérdezett:

– Most aztán tényleg meséld el, mi van ezzel a búvárral.

– Melyikkel? – kérdezett vissza ártatlan tekintettel Katie, mire Iris tréfás szigorúsággal nézett rá, erre mind a ketten elnevették magukat. – Fogalmam sincs, igazán. Jerry olyan furcsa fickó. Még mindig vonzódom hozzá, de néha úgy érzem, akkor járok jobban, ha megtartjuk ezt a mostani kapcsolatot.

– A semmit?

– Mondhatod így is, ha akarod. A fene akar olyanba belemenni, hogy mindenre éveket kelljen várni. Randira hív idén, jövőre talán a kezem is megfogja, és a nyugdíjba vonulása alkalmából megkéri a kezem? Köszönöm szépen, de én egészen mást képzeltem el magamnak. Azaz kettőnknek.

– Na mesélj, mit?

– Semmi értelme álmodozni, ha pont a partner hiányzik.

– Ne maszatolj, mondjad.

– Jól van, na... Én sokat gondolkodtam erről. Tudod, azért jó kicsit ez a függetlenség, az, hogy a magam ura vagyok. Vannak barátaim, van munkám, van életem. Sőt, még búvárvizsgám is van. Ezt például biztos sokan irigylik. Látom a régi barátnőimet, sokan férjhez mentek, anyák lettek. Vannak páran aki már el is váltak. Itt vagyok 27 évesen és már lehetnék egyedülálló két gyerekes anya. Micsoda élményanyag lenne egy bánatos regényhez! – Katie nem keserűen hanem széles vigyorral mondta ezt. – Én mást akartam sokáig, vártam arra a bizonyos igazira. Sőt, úgy éreztem, meg is találtam. Most meg itt állok, és azon nyavalyoghatok, hogy valami hibádzik a nagy Ő-vel. Lehet, más célokat kellene kitűzni. Én meg amilyen hülye vagyok, még mindig álmodozok időnként tengerparti esküvőről. Olyan szép, egyszerű ruhákat láttam már az interneten, nem csipkével hanem letisztult szabással, és csak olyan hosszút, ami pont nem ér le a homokig. Mezítláb, kézen fogva állnánk egymás mellett, pár baráttal. Látod, ilyen marhaságokon jár az eszem. Szerinted normális vagyok?

– Biztos, hogy nem vagy normális. Magassarkú nélkül, Jerry mellett, szerinted hogy néznétek ki? – Iris bízott benne, egy kis viccelődés jobb kedvre deríti barátnőjét. Katie keveset panaszkodott, mert általában volt egy pont, ahol megállt a kesergésben. Talán volt olyan érzése, amit már senkivel nem akart megosztani, de az is lehet, ez a filigrán könyvtároslány erősebb volt, mint azt a környezete hitte. Most sem hagyta replika nélkül Iris szavait:

– Teljesen igazad van. Váltok Tomra. Sőt, még Colin sem kérted meg a kezed, és egy kicsit ő is alacsonyabb. Csak válogatnom kell.

– Ne szemtelenkedj, mert nem leszek a koszorúslányod.

– Ha Colint választom, akkor szerintem mást is fogunk megkérni...

A hangosan nevető lányok összerezzentek, ahogy nyílt a könyvtár ajtaja, és belépett egy idősebb úr. Ő meglepve nézett rájuk, köszönt, kérdezett valami, aztán a polcok közé sietett. Katie csendben odasúgta barátnőjének:

– Vagy lehet, hogy egy érett, komoly férfi való nekem? Mit szólsz a fickóhoz?

– Á, ennek felesége van. Nem láttad, mennyire megijedt, amikor meglátta hogy nem egy, hanem két nő van itt vele egy légtérben?

– Ez tényleg gyanús. Akkor majd csak megkérjük, mutassa be egyik agglegény barátját.

– De csak olyat, aki nem magasabb nála!

– És nem búvároktató és nem autómániás... – tette hozzá Katie sóhajtva, Iris pedig biztatóan megveregette a kezét. Akart volna valami okosat is mondani, de semmi sem jutott az eszébe. Tipikusan olyan helyzet volt, amit az érintetteknek kellett megoldania, ha egyáltalán akartak valamit egymástól.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!