reblog

Marsaxlokk, Birzebbuga, Zurrieq– ezekre a helyekre mindenképpen el akart menni legalább szétnézni Iris. A térképen már előre kiválogatott néhány borzalmasan kiejthetetlen nevű települést, és Colint nem volt nehéz meggyőzni arról, hogy erre vagy arra kanyarodjanak el. A sok külföldi turista nehezebben mozgott, mert vagy a taxikat, vagy a régi, sárga buszokat használták, míg az ő párjának kitűnően megfelelt a jobbkormányos autó, így aztán kedvükre furikáztak. Azt a lány nem sejtette, hogy a sziget tényleg ennyire kicsi. Beleélte magát hosszas autóutakba, aztán pár perc múlva Colin már mondta is, hogy „na, megérkeztünk”.

A sziget egyébként nem volt igazán szép. Noha ősz volt, a helyiek arról meséltek, hónapok óta nem esett eső, és ez meg is látszott a kopár dombokon. Állítólag nyáron a forróság is elviselhetetlen tud lenni, de most egészen kellemes volt az időjárás. Elég volt egy ujjatlan felsőt és egy rövidnadrágot felkapni, no meg egy napszemüveget, és már útnak is lehetett indulni. A séták az ókori romok körül kifejezetten élvezetesek voltak a turistaáradat híján, és a történelem iránt érdeklődő emberekként meg tudták vitatni a látottakat. Colin, aki számára a Stonehenge is kézzel fogható történelmi helyszín volt, nyilván ahhoz próbálta kapcsolni gondolatban a máltai építményeket, míg Iris egészen új szemmel nézett rájuk. Hezitált is kicsit a hivatalos állásponton:

– Lehet, hogy tényleg templom volt, de én azért még nem vagyok meggyőzve.

– Mi másba fektettek volna ekkora energiát? Nézd ezt a hatalmas, kőből épült falat! Mekkorák ezek a sziklatömbök! – Colin karjával körbe mutatott, az épület mellett nézelődő turistákra. – Vajon hányan lehetünk itt? Két tucatnyi ember? Mégis, szerintem meg sem tudnánk mozdítani őket.

– És ha ők okosabbak voltak? Ha pont abba fektették minden energiájukat, hogy ahol élnek, azt építsék meg a legszebbnek, a legjobbnak?

– No, akkor tényleg volna mit tanulni tőlük.

– Egyébként lehet is tanulni azoktól, akik ezer éve éltek.

Colin kezét feltéve jelezte, megadja magát:

– Ebben teljesen igazad van. Sőt, a hibáikból is tanulhatnánk akár az eredményeik mellett.

– Furcsák vagyunk mi, emberek. Mindent tudni szeretnénk, olyan jó eltöprengeni azon például, hogy ezeket ki építette ide, miféle magasztos, nagy célokat tűzött ki egy ország egész lakossága. Hányszor háborúztak és hányszor építkeztek ezen a kis szigeten, pedig szerintem az egyes emberek akik itt laktak, azok csak nyugodtan, békében akartak volna élni, korszaktól függetlenül. Ez olyan elkeserítő.

Erre nem nagyon tudott mit mondani Colin, ezért inkább átkarolta a lányt. Szerette, mert olyan nagy szíve volt neki, és szerette, hogy jó amerikai módjára nem fojtotta magába az érzéseit, hanem elmondta. Azt már tudta, hogy ez neki soha nem fog menni, pedig hányszor végiggondolta maga is ezeket a dolgokat. Valetta erős falai bizony nem egyszer láttak ostromlókat, azok a keservvel összehordott kövek sok-sok fegyvernek kellett ellenálljanak. A sziget körül a tenger mélyén roncsok nyugszanak, amelyek fiatal katonák végső nyughelyei lettek.

Az egyik napon Irist el is vitte a HMS Maori maradványaihoz. A második világháborús romboló gyakorlatilag a főváros szívében, a parttól pár méterre hevert, egészen sekély vízben. Colin arra gondolt, ez kellemes lehetőség lesz arra, hogy Iris kicsit belekóstoljon a roncsmerülésbe. Az első meglepetést az jelentette számára, amikor a táska aljáról előkerült egy vadonatúj rózsaszín uszonypár, megalapozva a jó hangulatot. A víz alatt a lány látható izgatottsággal próbálta a rozsdás vasdarabokat nézegetni, kitalálni, hogy nézett ki a hajó a tengeren. Később vettek egy könyvet, ahol képek voltak róla, és Iris nevetve látta be, hogy gyakorlatilag semmit nem tud beazonosítani a mélyben látottakból– egy dolog kivételével. Colin jól ismerte a roncsot, ezért pontosan tudta, merre kell keresnie a régi lövedékeket a hajó aljánál. Társa először nem látta, mit is kellene néznie, ám egyszer csak a másik búvár lámpájának fényében kivehetővé vált az évszám: 1941. A lánynak kikerekedett a szeme a maszk mögött, hiszen rájött, ez egy éles, valódi lőszer a második világháborúból. Minden történet csak történet addig, amíg nem válik láthatóvá, tapinthatóvá a múlt emléke. A családjában nem mesélt neki senki régi háborús történeteket, igazából minden csak filmszerűen élt a fejében harcokról, robbanásokról, áldozatokról.

Ez valami egészen más volt. Iris a felszínen aztán kíváncsian kérdezgette Colint a hajóról, a történetéről, ő pedig mesélt. Szólt arról a nem kevés többi roncsról is, ami még Málta körül volt, ám a túl mélyen levő Beaufighter repülőt például a kezdő társsal nem akarta merülni. Azt mondta, ez még bőven ráér, és az így is rengeteg élménnyel gazdagodó Iris nem tiltakozott, feltétlenül megbízott Colin tapasztalatában.

Egy napra még a kis szomszédos szigetre, Gozóra is átmentek. Ott megnézték az Azúr ablak nevű helyet, és a lányt ismét a természet nyűgözte le az emberi kéz munkája helyett. Tudta, hova készülnek, így színben harmonizáló pólót választott, a lelkesen fotózó Colin nagy örömére. A kaland aztán tovább folytatódott, amikor a víz alatt is körbeúszhatták a hatalmas sziklaoszlopot– kis üregekbe úsztak be, láttak sügéreket, rákokat, murénát, tehát sok izgalmat tartogatott az itteni búvárkodás. Teljesen más volt az élmény, mint Mexikóban. Iris szóvá is tette ezt:

– Hihetetlen a tenger... Azt hittem már megismertem a két arcát Angliában és a Karib-tengerben, mert az egyik hideg és zavaros, a másik meg meleg és tele van élettel. Erre itt van ez a hely, és minden egészen új. Piszok mázlista vagyok, hogy ennyi szépet láthatok.

– Nálad már csak én vagyok nagyobb mázlista, mert nekem ilyen csinos merülőtársam van.

– Persze, te nagy búvár, eljátszod itt a hőst, kézen fogod, mindent megmutogatsz neki, hogy aztán este meg az ágyba vihesd, mi?

– Igen, ez a szándékom, és szerintem jól csinálom, mert tegnap is sikerült.

– Akkor te tényleg egy remek fickó vagy. Szerencsés lehet az a lány.

– Tőle kéne megkérdezni. Szerinted?

– Szerintem megfogta az isten lábát – mondta Iris, aztán megcsókolta a férfit –, de a pasi se panaszkodhat.

– Tudomásom szerint nem szokott, de ha azt tenné, szólj nekem és én majd jól megmondom neki a magamét.

– Most inkább nekem mondd meg, hova megyünk holnap.

– Emlékszel, amikor voltunk hajókázni a kék barlangnál, Zurrieq mellett? Ott merülünk majd.

– Valami érdekes hely?

– Meglepetés – mondta sejtelmesen Colin. A lánynak úgy rémlett az olvasmányaiból, hogy ott valami nagyobb hajó van a víz alatt. Ám inkább csak a furcsa hangzású szót ismételte magában: Zurrieq. Úgy érezte, ezt a nevet sose fogja elfelejteni.

Kellemes reggel virradt rájuk, amikor másnap felkeltek. Nyugodtan megreggeliztek, összeszedték a felszereléseket is. Az apartman teraszán száradtak a búvárruhák, és mielőtt a táskába tette volna őket, Iris szétnézett. A tengert látta maga előtt, amitől csak egy út választotta el. Meglehetősen nagy volt a forgalom, az autók szorosan egymás nyomában követték egymást, és sűrűn tűntek fel a jellegzetes, ósdi máltai buszok.

Az élmény kedvéért ők is mentek az egyik ősrégi darabbal egy kört. A régies, kerekded formájú buszban roppant keskeny ülések voltak, így egészen szorosan kellett ülniük egymás mellett, ám ezt kicsit sem bánták. A reggeli forgalomban azért látható volt, hogy egyre több korszerű busz viseli a máltai buszok tipikus sárga-piros-fehér festését. Az volt a dolgok rendje, hogy a már javíthatatlanul elhasználódott járműveket lecseréljék, bármennyire szerették is őket a turisták. Ráadásul a turistáknak könnyű volt a dolga, csak pár napig kellett utazniuk a pici ülések és szűkös belső tér miatt tulajdonképpen kényelmetlen öreg gépekkel, amelyek az emelkedőkön is csak nehézkesen tudta felkapaszkodni. Míg ők szerették ezeket az érdekes, ötvenes-hatvanas éveket idéző buszokat, a helyieknek nap mint nap kellett volna ezekkel járni. Iris tudta jól, odahaza Arizonában azonnal lecserélik azt, ami már nem felel meg kifogástalanul a feladatának, és ez egyszerre jó is, meg rossz is. Nyilván megmarad majd pár a régi buszokból látványosságként Máltán, ezeket felújítják, utazhatnak vele a turisták, vagy esetleg kiszerelik belőlük a motort és mehetnek a víz alá roncsnak. Már merült itt mesterséges zátonynál, így Iris tudta jól, a buszok pont megfelelnének erre a célra, sőt, még igazán különleges élmény is lenne először beülni a felszínen majd beúszni odalenn hasonló buszokba.

A lány elnézett jobbra és balra, az utcán számos olyan kis hotel volt, mint amiben ők laktak. A tengerpartot megszállták a külföldiek, és a máltaiak, akik így is pont eleget látták a tengert, a bevétel kedvéért szívesen engedték át neki a szebb panorámát. Az épületek jelentős része piszkosfehér volt, nem törődtek azzal, hogy minden csillogjon-villogjon. Pár helyen a szemét bántotta is a turisták szemét, ám úgy látszik, a helyieket kevésbé zavarta.

Amikor az autóval közeledtek Zurrieq irányába, már ismerős tájat látott. Olyan kicsi volt a sziget, hogy bármerre indultak, az esetek jelentős részében már bejárt utakon haladtak. A lankák most is kiesnek és kopárnak tűntek. Néha átmentek a sziget belsejében kisebb falvakon, ahol ugyanúgy piszkosfehér, lapos tetős épületek sorakoztak, talán csak Mdina volt a kivétel a városka közepén emelkedő régi várral. No meg a főváros, Valetta, ami ahhoz képest, milyen kicsi volt az egész sziget, a központban zsúfoltabb volt mint egy amerikai metropolisz. Irisnak úgy tűnt, mintha az egész sziget egyszerre akarna átmenni a városon. Ők, ha csak tehették, elkerülték a dugókat. Colin előrelátóan olyan autót bérelt, aminek meg sem kottyantak a rossz állapotú vidéki utak, néhol ugyanis a hatalmas lyukak sorozata miatt kellett lépésben haladni. Ám ahol ilyen kicsik a távolságok, nem sokat számít, ha öt perccel korábban vagy később érkezik meg az ember a céljára. Egyébként sem volt csoport, amihez alkalmazkodniuk kellett volna.

A zurrieqi sziklák mellett már parkolt pár autó. Colin behúzta a kéziféket és sebességben hagyta az autót, hogy el ne guruljon az erősen lejtő úton. Kiszálltak és lesétáltak a partra, ahol pár nappal korábban jártak már. Egy kicsi, keskeny öbölre láttak rá, szembe magas sziklafal emelkedett, jobbra tőlük pár csónak várta a kirándulókat. Colin elmondása szerint a nyári csúcsszezonban percenként szoktak indulni, ám ilyenkor már több volt a búvár, mint a nézelődő turista. Utána arról mesélt, hol is fognak merülni. A keskeny öböl kijáratánál süllyesztettek el egy hatalmas olajtankert, ami egy balesetben rongálódott meg, majd évek múlva a víz alatt tört ketté. A terv az volt, hogy ennél a roncsnál néznek szét, először a hajócsavar környékén, majd utána a felépítmény ablakain kukkantanak be. Iris már nem aggódott úgy, mint amikor az első roncshoz készültek, tudta jól, hogy nincs ebben semmivel több veszély mint egy normál merülésben. Csak ésszel kell merülni, ugyanúgy, mint bármi mást.

Colintól amúgy is sok dicséretet kapott, mert állítólag ügyesen merült. Ezt Iris komolyan is vette, mert párja ebben a tekintetben nem nagyon volt óvatoskodó: ha a búvárkodásról beszélt, mindig igyekezett értelmes tanácsokat adni és rámutatni a hibákra. Az eleve ügyes lány pedig, észben tartva a javaslatokat, gyorsan fejlődött is párja nagy büszkeségére. Így aztán Colin, aki eleinte le sem vette a szemét a kedveséről, már némi mókázásra is hajlandó volt időnként a víz alatt. A merülés előtti megbeszélést azért sose hanyagolta el, sőt, még arról is mesélt, hogy az öböl bejáratán túl, a mélykék tengerben távolabb levő pici sziget teljesen el van zárva, mert szigorúan védett. Említette, hogy sokak szerint a félelmenetes nagy fehér cápák párzóhelye van ott, de erről nem beszélt bővebben, Iris pedig eltöprenghetett, viccelt-e vagy tényleg így van.

A beöltözés után a palack és az ólom súlya által terhelt búvárok szép lassan a partra sétáltak, ellenőrizték egymást, és beugrottak a vízbe. Iris szorosan a társa mellett úszott pár méteres mélységben, amikor egyszer csak egy hatalmas alakzat sejtelmes körvonalait vette észre a kristálytiszta kék vízben. Leereszkedtek a tanker óriási hajócsavarjáig, majd a szabályokat betartva, fokozatosan emelkedtek egyre feljebb és néhol benéztek a hajó ablakain. Ma már nem szorgoskodó matrózok voltak a roncs belsejében, hanem sürgő-forgó halak, akik kifejezéstelen szemükkel jól megnézték a buborékokat eregető látogatókat. Az egyik folyosó rozsdás, algák által benőtt padlóján Iris egy kis polipot vett észre. Az gyorsan váltogatta a színét, aztán hol ide, hol oda úszva próbált beleolvadni környezetébe. Iris nem is nagyon figyelte, hogy telik az idő, aztán ellenőrizte a műszereit. Nem volt túl mélyen, levegőnek sem volt híján. Tekintetével Colint kereste, biztos volt benne, hogy párja mögötte várakozik és vele együtt nézi a polipot. Ám nem látott senkit.

Az első ijedelem után Iris megnyugtatta magát. Tudta jól, idegesen nem szabad cselekedni a víz alatt, ezért egy picit még várt. Aztán eszébe jutott, hogy itt három dimenzióban mozoghat, hátha felette vagy alatta van Colin, forgatni kezdte a fejét, ám még mindig nyomát sem látta neki. Ez már nem tetszett neki. Korábban sosem érezte magát egyedül a víz alatt, és most rájött, igazán még azt sem tudja, merre van a part, hova kellene kiúsznia. Bízott benne, hogy Colin rögvest felbukkan, ám teltek a másodpercek, és Iris még mindig magára hagyva lebegett a folyosó mellett, ahol a polipot figyelte korábban.

A műszerre nézett, és látta, eltelt három perc. A szabályok szerint ilyenkor a felszínre kellene úszni, hiszen ott biztosan megtalálják egymást, de a gyakorlatban a nyílt tengeren társ nélkül felmenni egészen riasztónak tűnt. Nem is magáért aggódott már, mert ő tudta, hogy rendben van és ki is tud jutni a biztonságos partra, hanem Colinra gondolt. Vajon mi lehet vele? Talán ő is őt keresi valahol? Vagy már annyira megbízik benne, hogy ennyi időre egyedül hagyta, mert valami mást akart megnézni? A lány erre gondolva nem félt, hanem inkább dühös volt. Ilyen helyzetben csakis a józan ész diktálhat, lassacskán emelkedni kezdett hát, és közben szorgosan nézte a roncsot. Közeledett a felszínhez, amikor egyszer buborékot látott kijönni a roncs egyik ablakán. Bár butaságnak tűnt, hogy ő menjen vissza segíteni kezdőként, de a társ az társ, akkor is, ha rutintalan. Ereszkedett egy kicsit és benézett az ablakon. A szeme elsőre nem tudta felmérni, mi van a homályos belső térben, aztán egy alakot látott, aki meglehetősen furcsa mozdulatokat tett. Megismerte Colin uszonyát, beúszott hát, vállára tette a kezét. A férfi felkapta a fejét, Iris a maszkon keresztül is látta, hogy társa ideges, és épp arra készül, hogy a teljes felszerelését levegye. A kiszabadulásnak egyedül nem lett volna más módja, ám Iris már tudott segíteni. A lány látta, hogy a maszk mögött a másik búvár tekintete nem magabiztos, hanem inkább zavart, szeme tágra nyílt. Kiúsztak a roncsból, egyszerre ellenőrizték műszereiket. Még volt elegendő tartalék, Colin széles karmozdulattal mutatott a part felé, aztán pár perc úszás után kimásztak a lépcsőn. Néhány másodpercig tartott, amíg kifújták magukat, aztán a férfi szólalt meg először:

– Köszönöm.

– Mi a francot csináltál ott?

– Hülye voltam, meg akartalak kerülni hogy a másik oldalon jöjjek ki... Aztán beakadtam és elkezdtem szerencsétlenkedni. Meleg helyzet volt.

– Te tényleg hülye vagy. Hülye, hülye, hülye... – mondta dühösen Iris, miközben szigorúan nézett a bűnbánó búvárra. Összeszorított szájából szinte csak sziszegett beszéd helyett. A lány arra gondolt, hogy bármennyire jólesne, azért sem fogja elsírni magát. Nem volt könnyű megállnia–  mégis így tett. Úgy érezte, ha ilyen helyzetben sem bőg, akkor soha máskor nem is fog.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!