reblog

A nyár végét már mindenki nagyon várta Phoenixben. A forróság után jólesett egy kis enyhülés, amikor végre lejjebb lehetett tekerni a légkondicionálókat. Ám volt, akinek a napok múlása riasztóbb dolgot hozott egyre közelebb. Iris látta, ahogy apja folyamatosan egyre rosszabb állapotba kerül, és nem is küzd a halál ellen. Sokszor ment be hozzá, sokat beszélgettek. Igazság szerint olyan volt az egész, mint ha egy új, idős barát toppant volna az életébe. A korábban ismert apja szinte meghalt a számára, mert az új, betegsége által legyengített, mégis sokkal markánsabb karakternek tűnő férfi egészen más ember volt. Hosszan beszélgettek, és az annak idején szinte érzelmek nélkülinek tűnő férfi most megnyílt lánya előtt. Nem titkolt el semmit semmiről, minden olyat elmondott, amit a hosszú évek során leszűrt magában.

Iris hallott korábban olyan tudósokról, művészekről, kalandorokról akik csak idősebb korukban tudták áttörni saját korlátaikat. Természetesen a saját lányától pénzt lopó ember esetében elég nehéz volt pozitívan bizonyulni a kitöréshez. Iris nem tudott és valószínűleg nem is akart ezért megbocsátani ám ennek ellenére is sokat adott számára ez az időszak. Azt is nehezen tudta elfogadni eleinte, hogy igaz, őszinte kapcsolatként csak új mexikói társához fűződő viszonyáról beszélt apja, mintha a lány imádott édesanyjához semmi nem is kötötte volna. Mégis, bele kellett nyugodnia a felismerésbe, hogy aki és ami az egyik ember számára tökéletes, a másiknak nem feltétlenül az. Panaszkodott apjának, hogy mennyire nehéz szinte minden az életben, mire ő a betegek bölcsességével csak annyit mondott: „Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz.”

Laura néni elkísérte Irist pár alkalommal, és neki szintén feltűnt Peterson megváltozása. Udvariasan, szomorkásan hallgatta amikor beszélgettek– a nagynéni egy kicsit háttérbe szorítottnak érezte magát, miután a lány elsősorban az apjával törődött. Ezt észlelte Iris is, és igyekezett a lehető legtöbb dologba bevonni az asszonyt, akinek rengeteget köszönhetett. Amikor egyedül ment a kórházba, este mindig elmesélte, miről volt szó benn. Apja visszatérése ugyan új impulzusokat hozott az életébe, de az otthon melegét még mindig Laura néninél érezhette, és ezt mind többször akarta tudatosítani.

A rendőrségi vizsgálat lezárult, aztán ejtették az ügyet. Az erkölcsi elégtétel mellett pénzügyi szempontból is kártalanították a lopás elszenvedőjét, azért pedig nem kezdtek hosszadalmas bírósági eljárásba az adófizetők pénzén, hogy egy haldoklót elítélhessenek. Wharton nyomozó ezért csak pár alkalommal kereste a lányt, szokás szerint papírmunkát kellett intézni, végül azzal váltak el, hogy remélhetően nem kell többé bűnügy kapcsán találkozniuk. Szimpatikussá vált Iris számára a minden különösebb feltűnés nélkül munkáját végző rendőr, és óhatatlanul belegondolt, mi lett volna, ha hasonló helyzetben Frank Dooley-t ismerhette volna meg alaposabban.

Az ugyanis, hogy társtalannak érezte magát, folyamatosan téma volt az apjával folytatott beszélgetésekben. Colinról sokat mesélt Iris, és apja nehezen értette meg, miért hidegült el tőle ennyire, ha valóban szerette. A lány maga sem tudta volna ezt pontosan megindokolni. Közösen arra jutottak, hogy rengeteget nyomhatott a latban a korábbi nagy csalódás. Apja végtelenül bűntudatosan kért ismét elnézést azért, mert még így is befolyásolta sorsát: talán ha nem érezte volna magát kicsivel korábban olyan kiszolgáltatottnak Iris, jobban tudta volna kezelni a halottnak hitt feleség feltűnését. A szituációt Peterson is ismerte, hiszen maga is hagyott el nőt, aki egyébként minden szempontból hibátlannak tűnt, csak éppen valami mégis eltűnt a kapcsolatukból az évek során– netán soha nem is volt meg az a szikra. A férfi talán akkor értette meg igazán a saját érzéseit, amikor Mexikóban valóban szerelmes lett. Sokat mesélt Mariáról, és ennek hatására Iris egyre kíváncsibb lett.

Hamarosan aztán személyesen találkozhatott apja fiatal párjával. Amikor végleg lezárult a Peterson-akta, Maria az Egyesült Államokba utazott, hogy az utolsó stádiumban gyermeke apja mellett legyen. Iris és ő a kórteremben futottak egymásba, és előbbit kicsit meglepte az alacsony, ám kifejezetten formás, sötét hajú és szemű nő látványa, aki nagyjából vele egyidősnek tűnt. Maria csinos volt és kedves arcú, aztán később kiderült, apja mégsem a külseje miatt ragaszkodik hozzá. Az eszes, tisztességes lány egyszerre volt talpraesett és imádnivaló, Iris szinte az első pillanattól megkedvelte. Figyelte, ahogy ügyes mozdulatokkal rendezkedik a kórteremben, megigazítja az ágyat, gondoskodik apjáról, miközben tud a kislányára is figyelni.

A baba tündéri volt. Irisban felébredt az anyai ösztön, ahogy figyelte az apróságot. Elmesélték neki, hogy talán az egyetlen heves vita amiatt tört ki közöttük, milyen nevet adjanak a gyereknek. Maria spanyolos hangzásúhoz ragaszkodott, míg az apa jobban örült valami nemzetközi jellegűnek. Végül sikerült kiegyezni a Carmen Elizabethben, amivel mind a ketten elégedettek voltak. A kicsi ott mocorgott kosarában, már elég idős volt ahhoz, hogy mind jobban észlelje a körülötte levő világot. Néha apja a karjába vette, és nagyon remélte, ezekre a pillanatokra valahol a lelke mélyén emlékezni fog kisebbik lánya. Iris tűnődve nézte a kis családot, akiknek olyan kevés ideje maradt már együtt, és általában diszkréten távozott.

Ilyenkor eszébe jutott, hogy fel kellene hívni Katie-t, megkérdezni, hogy vannak a gyerekek– és Colin. Aztán általában letett erről, mert úgy sejtette, barátnője még mindig duzzog amiatt, ahogy letorkolta annak idején. A Karib-tenger mellett élni és dolgozni egészen más volt, mint most Arizonában lakni, máshogy látta a dolgokat is. Kicsit bánta az akkori reakciót, de jóvá nem tehette. Részben még mindig azért félt az érdeklődésről, mert azt hitte, valami nagyon rossz hírt kap, így aztán ritkán, inkább röviden beszélt csak angol barátnőjével. Továbbra is valószínűnek tűnt ugyanis az, hogy Doris újból magához hódítja férjét, talán állandó jelleggel beköltözött, tehát jobb, ha nem avatkozik a sorsukba. Apja példáján látta, egészen valószínűtlennek látszó helyzetekben is lehet egy család élete harmonikus, noha csak a kórteremben találkozhattak, és a korkülönbség is nagy volt a pár tagjai közt. Ráadásul ott volt még a kulturális háttér, ami a kettejüket elválasztotta. Iris szívesen kifaggatta volna Mariát erről az egészről, de mivel csak apja jelenlétében futottak össze, kerülte a témát. A mexikói nő nagyon erősnek látszott, egyszer sem adta jelét elgyengülésének, ahogy haldokló férjét ápolta, és Iris csodálta őt ezért.

Amikor ezt említette Liznek vagy Katie-nek, ők mind a ketten egybehangzóan mondták, számukra Iris éppen ilyen kemény egyéniségnek tűnik. Katie már régebben kifejezte irigységét, és most is úgy gondolta, amerikai barátnőjét különlegesnek tartja. Mivel a könyvtároslány hitt a sorsban és a végzetben, ezért teljesen természetesnek vette, hogy Iris visszakapta a pénzét, és az szintén természetes volt számára, hogy boldogságát ugyanígy meg fogja találni. Azt a témát viszont kerülte, hogy pontosan kinek az oldalán képzelné el Irist. Amikor újból hosszabban kezdtek csevegni, inkább beszélt saját életéről Jerryvel, és arról mesélt, réges-rég nem foglalkoztatja az, hogy legyen egy szuperemlékezetes esküvője. Egyetlen napnyi csoda helyett szinte minden reggel vidáman ébredt, és vidáman is bújt ágyba a kedves mellé esténként, amiért éppenséggel Irisnak volt oka őt irigyelni.

Ebben a pár hétben ugyanis kevésbé vetették bele magukat Lizzel a phoenixi éjszakába, tehát nem  nagyon volt esély rá, hogy találjon valakit. Azzal nyugtatta magát, hogy komoly kapcsolata jó ideje nem volt Liznek sem és más szingli ismerőse is bőven akadt, azaz nem egyedül van a magányával. Ha szóba hozta valaki a témát egy-egy társaságban, inkább táncolni ment vagy italt rendelt, mert nem akart állást foglalni. Bármennyire hihetőnek tűntek apja szavai arról, hogy szembe kell néznie saját gondolataival, inkább nem gondolt bele, valóban nem találkozott-e vonzó férfival, vagy tudatalattija őt irányítja úgy, hogy elhárítson minden próbálkozást.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Az óceán átellenes felén egy férfi épp lefekvéshez készülődött az éjszakában. Fáradt volt, gondolatai mégsem hagyták nyugodni. A tükör elé állt, megnézte gyűrött arcát és egy újabb ősz hajszálat fedezett fel a halántékánál. Az a tudat nem zavarta, hogy ebből egyre több lesz, hiszen erre nem volt befolyása. Azzal nehezebben békélt meg, amit ő maga rontott el. Eszébe jutottak felnőtt életének állomásai, az egyetemi évek, az első munkahely, a csajok... Sokáig ez az egész olyan volt, mint egy kellemes játék.

Colin eltöprengett, hol változott meg a sorsa. Amikor Dorissal találkozott, életének még tartott gondtalan szakasza. Szerette-e vajon igazán azt a nőt? A választ pontosan senki nem tudhatja, hiszen nincs két egyforma kötelék ezen a világon. Akkor és ott nagyon boldognak érezte magát, hiszen párja intelligens volt, sikeres és szép. Jó volt vele kettesben lenni, szeretkezni, és nagyon jó volt vele megjelenni is. Colint minden bizonnyal sokan irigyelték ekkoriban. Aztán jött a nap, amikor Doris hozzábújt és elmondta, gyermeket vár. A férfi tudatában volt annak hogy ez bekövetkezhet, hiszen megegyeztek abban, eljött az ideje. Mégis időbe telt feldolgozni ezt az egészet. Tudta, hogy ettől a ponttól válhatott élete játékból komolykodó papás-mamássá. Jött a visszafogott, csendes esküvő, majd Tim születése. Fejest ugrottak a családos életbe, és egy ideig boldogok voltak. Még úgy is, hogy Doris megváltozott, bizonyos dolgokra máshogy reagált, amit az anyaság rovására írt férje és elfogadta. Talán itt kellett volna elejét venni a továbbiaknak? Fogalma sem volt róla, és nem is volt jelentősége már.

Ki tudja, hogy sodródtak bele a második gyerek vállalásába, ki tudja, mikor lett közöttük szenvedélyből szeretet, tisztes egymás mellett élés, aztán eltávolodás majd gyűlölet? Ez az egész apróságok sorozata volt, nem egy-egy átbillenés után változott meg kapcsolatuk. Egyszerűen csak arra eszmélt, hogy a felesége vöröslő szemekkel, tele bőröndökkel búcsúzik, és ő annak ellenére örült ennek, hogy a nyakába szakadt két kisgyerek nevelésének minden gondja-baja. Világosan emlékezett, hogy fájdalom helyett megkönnyebbülést érzett. A házassággal többé nem akart foglalkozni, így követhette el azt az ostobaságot, hogy hivatalosan férj maradt. Teltek a hónapok, évek, jött Iris, és ő még mindig férj volt, amit eleinte a flört okán, később gyávaságból titkolt. Hiba volt így is, úgy is, meg is kapta érte a büntetését. Borzasztó volt arra gondolni, hányan vannak, akik sokkal szörnyűbb dolgokat megúsznak, míg ő jóformán meghalt lélekben. A valóságban nem tehette, hiszen volt, aki számított rá. Sokszor hánykolódott órákon át az ágyában, mert látta lelki szemei előtt a kedvesét más karjában. Úgy érezte, ő ezt is képes lenne megbocsátani, ha visszatérne Iris. Természetesen ez csak hiú ábránd volt egy olyan helyzetről, amiben ő érezhette volna magát nagyvonalúnak. Ehhez képest a valóságban csak pár apróságot tudott a lány életéről, amit Katie faggatása révén tudott meg.

Gondolataiba merülve észre sem vette, hogy még jobban elszaladt az idő. Szinte kényszerítette magát arra, hogy lefeküdjön és aludjon, mert nem engedhette meg magának, hogy napközben rendszeresen kialvatlan legyen. A következő nap a szokásos csigalassúsággal telt a munkahelyen, délután aztán még Maggie is elvárta, hogy foglalkozzon vele. Apjának néha belesajdult a szíve, amikor látta, ahogy hosszú haját ugyanolyan mozdulattal próbálja összefogni, mint Iris. A kislány jól viselte, hogy egy ideje bátyjától külön él, Tim ugyanis az anyjával maradt. Beteges volt a szituáció, de Colin hitt benne, a kiskorú gyerek nem buta, igenis beleszólása lehet a sorsába. Elfogadta hát a döntést, bármennyire bántotta. Amikor megcsörrent a telefon és Tim szólt bele, kicsit meg is lepődött, ugyanis jellemzően meghatározott időben beszéltek. Fia nem kertelt:

– Apa, gyere értem és vigyél haza.

A férfi meglepődött, ám kérdezősködés helyett a kormány mögé pattant, miután Maggie-t a gyerekülésbe kötötte. Tim nagyon komoly, koraérett kisfiú volt, és ha ő csak ennyit mondott, akkor egyelőre úgyse árult volna el többet. Semmi értelme nem lett volna a faggatózásnak, rábeszélésnek. A fiú az anyja által bérelt lakás előtt várta, Doris ott állt mellette és meglehetősen sötét tekintettel nézett maga elé. Colin gyorsan üdvözölte, felesége megpuszilta a kislányát, aztán hátra se nézve besietett az ajtón. Hazafelé menet Colin csak pár semleges kérdést tett fel, egyelőre félretette a faggatózást, hogy nyugodtabb körülmények között beszélgethessenek. Attól tartott ugyanis, hogy valami nagyon megbántotta a fiút, ok nélkül biztos nem hívta volna.

Tim ugyan nem volt túlságosan bőbeszédű, ám ahogy mesélt, a férfi szinte látta maga előtt a történteket. A kisfiút anyja lefektette délután, ám ő némi forgolódás után felkelt, és lement a nappaliba. Apja tudta jól, milyen lassan és óvatosan jár-kel, és hangtalan lépteit képtelenség volt meghallani. Ő maga nem egyszer riadt fel arra, hogy Tim már előtte áll. Ám Doris lakásában a kanapé háttal volt a lépcsőnek, így az anyja nem vehette észre telefonálás közben, hogy valaki minden szavát hallja. Tim igyekezett pontosan elmesélni, amire emlékezett:

– Az ügyvéd bácsival beszélt, a válásról. Úgy mondta, hogy én jól érzem magam nála. Azt is mondta, hogy az apjuk azaz te úgyis olyan lágyszívű vagy és azt fogod mondani, ha a fiad itt van akkor Maggie is legyen vele. És hogy ez neki jó lesz, mert a válóperben ez fontos. Több lesz a pénz, azt mondta. És hogy ő mindent megtett eddig is azért, hogy én nála maradjak, és hogy ne akarjak visszajönni. Aztán letette a telefont, és én azt mondtam neki, hogy ha már nem beszél az ügyvéd bácsival, akkor hívjon fel téged.

– Tudta, hogy hallottad?

– Igen, mert mondta hogy az ügyvéd bácsival csak úgy beszélget időnként de engem nagyon szeret, és mondjam el mi a baj, és csak aztán hívjunk téged. Aztán meg ideges lett.

– Sajnálom kisfiam. Szomorú vagy?

– Apa, tudod hogy nevezett a telefonban? Timmy.

Colin magához ölelte a fiát. Ez a megjegyzés nagyon jellemző volt erre az érzékeny, okos kisfiúra akinek voltak dolgai, amikhez ragaszkodott. Ki tudja miért nem szerette, ha becézik, de tény, hogy meg tudott haragudni, ha nem Timnek szólították. Ezzel együtt Colin tudatában volt annak, hogy most azért más, nyomósabb oka volt arra amit tett. Ahhoz még túl fiatal volt, hogy pontosan megértse, mit is hallott, ám amit felfogott pont elég volt a számára. Miközben ő az anyját választotta, odaköltözött, megbízott benne és boldoggá tette hogy újra vele lehet, azt érezte, hogy anyja számára inkább csak eszköz volt. A kisfiú ezt szélsőséges elkeseredés helyett dacos keménységgel reagálta le, és színpadias kiborulás helyett egyszerűen csak hozott egy döntést– azt, amit helyesnek és logikusnak érzett. Apja e pillanatban úgy érezte, szeretne ő is ennyire racionális és határozott lenni az élete irányításában. Mindenesetre felkészült rá, hogy lesz egy hosszú és dühös beszélgetése Dorisszal, lehetőleg úgy, hogy a fia ne hallja. Aztán ahogy az ölében ülő szótlan fiúra nézett, rájött, hogy ez butaság. Úgy kell cselekedni, hogy azt ne kelljen eltitkolni és letagadni senki elől. Főleg azok előtt kell hitelesnek lennie, akik igazán fontosak a számára.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

A kórterem nem volt túl nagy, és csak egyetlen ágyat helyeztek el benne. Noha nem volt a falakon semmi különös díszítés, valahogy mégis otthonosabbnak, rendezettebbnek tűnt egy átlagos kórházi szobánál. Wharton arra gyanakodott, hogy az ágyban fekvő és pillantását lassan felemelő férfi a pénzének köszönhette ezt az elhelyezést. Nem látta személyesen Petersont soha, számára nem volt szokatlan az erősen ritkuló, középhosszúra hagyott haj által keretezett, elkeskenyedett arc, Iris viszont alig akarta megismerni az apját. Abszolút nem így emlékezett rá. Noha nem volt az a kifejezetten szálfatermetű, jóképű férfi, az ágyban heverő valaki láttán először azt hitte, ez az egész tévedés, ez nem lehet ő. Aztán mélyen belenézett a beesett, tompa kék szemekbe, és minden kételye elmúlt, az egyenes orrát pedig ő is örökölte. A beteg bizony az ő apja volt, és az arcára volt írva a hogyléte. Amikor a férfi megszólalt, hangja idegenszerűen csengett.

– Szervusz kislányom. Az úrban a rendőrség képviselőjét tisztelhetem?

– Üdvözlöm, Peterson úr. Wharton nyomozó vagyok.

Iris egy szót sem tudott kinyögni, aztán a legbanálisabb kérdésre futotta csak:

– Szia. Hogy vagy?

– Azt hiszem, nagyjából látszódhat. Ha biztosat akarsz tudni, keresd az orvosomat, bár már aligha lehet gyógyításnak nevezni, amit csinálnak. Életben tartanak. Egyelőre gépekre nem szorulok rá, és az az igazság, nem is szeretnék. Nincs semmi értelme.

– A helyzet az, hogy mi már beszéltünk vele. Őszinte volt, szóval... Nagyjából tudok mindent.

– Akkor ezt nem kell részleteznem legalább – biccentett az ágyban fekvő –, úgysem bírok sokat beszélni. Gondolom vannak kérdéseid.

– Szerintem sejted, mit kérdezhetek tőled. Miért tetted azt, amit tettél? És most miért jöttél vissza?

– Természetesen tudtam, hogy erre leszel kíváncsi. Mindent elmesélek, persze csak röviden. Sose tudtam érzékletesen sztorizni. Mindennek oka volt. Tudnod kell, ezt most nem azért mondom el, hogy megbocsáss vagy hogy megérts. Kizárólag azt szeretném, ha tőlem tudnád meg, pontosan mi történt. Remélem, hogy hinni fogsz nekem.

– Megengedi, hogy felvegyem a beszélgetést? – vágott közbe a rendőr.

– Csak tessék, nyugodtan. Nekem már mindegy. A helyzet az – nézett újra Irisra az apja –, hogy az egész régebben indult. Én világéletemben gyáva ember voltam, és soha nem mertem felvállalni semmit ami komoly kihívást jelentett volna. Éltem célok nélkül, fenntartottam magam, ennyi. Amikor ott hagytam édesanyádat, akkor sem kezdtem igazán semmit magammal. Talán nem is annyira az én döntésem volt az elköltözés, mint az ő sokkal világosabb helyzetértékelésének lett a következménye. Mindig vártam valamire, valami külső erőre, ami majd kimozdít... Aztán anyád meghalt, és te hozzám kerültél. Igyekeztem normálisan élni, figyeltem, ahogy fejlődsz, tanulsz... És láttam azt, hogy élsz. Igen, irigyeltek azért, amikor egyszerűen csak belevágtál egy útba. Gondtalan voltál és bátor, hallottam tőled nap mint nap merre jársz. Én meg ültem otthon és álmodozni kezdtem. Fogalmam sincs, mi ütött belém, de azt éreztem, ebből az egészből ki kell törni. Őszintének, kíméletlenül őszintének kellett lennem magammal szemben. Azt éreztem, eddig szinte csak sodródtam, pedig nekem még valahol, valamikor lennie kell egy dobásomnak. Fogalmam sincs, mikor és hogy jutottam el odáig, de egy nap ott álltam, kezemben a te pénzeddel, és nemsokára már útban voltam Mexikóba.

– És rám nem gondoltál? Én is ott álltam, egyedül, csak éppen minden nélkül a világ végén.

– Természetesen gondoltam rád. Ha akkor elkezdek érdeklődni vagy visszafordulok, már ugyanúgy tisztességtelen, szemét ember maradtam volna, csak még azt se próbáltam volna meg, amit akartam. Megérdemlem, hogy megvess, nem várhatom el, hogy megbocsáss. Ez nem kis megingás volt, hanem egyszerűen elloptam. Látja, nyomozó, ilyen egyszerűen is mehet ez, elismerem amit tettem. Nem vagyok született bűnöző, már nem tudnám megmagyarázni, miért nem hagytam a pénzből semmit, miért nem küldtem vissza valamennyit. Teljes mértékben elhagyott a józan eszem. Kijelenthetném, hittem abban, hogy Iris talpra áll és feltalálja magát. Mindig is jobb és erősebb voltál mint én, tehát ez igaz is lehetne. A valóságban egyszerűen nem akartam belegondolni, te mit fogsz átélni – folytatta a lány felé fordulva –, mert az minden tervem keresztülhúzta volna. Elindultam a lejtőn, és úgy éreztem, nincs megállás. Volt pár pokoli hetem, pénzzel a zsebemben lézengtem a sok spanyolul beszélő fickó közt, és hiába voltak elképzeléseim, még mindig nem csináltam semmit. Sokszor kocsmában kötöttem ki, pedig korábban sose ittam. Aztán ott ismerkedtem meg egy lánnyal. Kedves kis mexikói fruska volt. Találkoztunk másnap is, elkezdtem udvarolni – és elkezdtem élni. A pénzt meg elkezdtem forgatni. Valahogy megéreztem, mikor, hol, mivel lehet keresni. Hány évet vesztegettem el kis alkalmazottként, amikor ott volt a birtokomban ez a tudás és ösztönös érzék! Rövidre fogom: meggazdagodtam, a sok pénzből még többet csináltam. Minden tiszta üzlet volt, egyszerűen csak jól kellett eladni és venni. Az utolsó nagy üzletből lett az a pénz, amit te kaptál. Gondolom, a rendőr urak már kinyomozták a forrását.

– Igyekeztünk utánajárni, természetesen. Ha lehetne egy kérdésem, úgy tudom, nem az összes pénzt utalta vissza. Igazam van?

– Igen, így van.

– Az a mexikói lány kapta? – vetette közbe Iris.

– Igen, ő. Maria. – Mi más lehetne egy mexikói lány neve, gondolta Iris. – Bár talán több is ő, mint csak egy lány. Beleszerettem. Hitt bennem, segített. Ő volt az, aki tudta rólam, honnan jövök és miből volt az alaptőkém. Sose kérdezett, de volt egy pillanat, amikor el kellett mondanom...

– És nem hagyott ott?

– Szerintem azt értékelte, hogy őszinte voltam. Hazudhattam volna a végtelenségig, ám azon a ponton őszintének kellett lennem. Beavattam a legnagyobb titkomba, ami olyan volt, mint egy begyulladt tüske. Igen, számtalanszor gondoltam rád, és hiába voltam sikeres, hiába találtam meg álmaim nőjét, fájt ez az egész. Ha Maria akkor otthagy, ki tudja mi lett volna. Talán... Talán soha nem tarthattam volna a karomban a lányunkat. Igen, Iris, neked van egy húgod. Abból az utolsó ingatlanból annyi pénzt szereztem, amiből fel lehet nevelni, úgy, hogy te is többszörösét kaptad a pénzednek vissza. Szó sincs kárpótlásról, ez a pénz jár neked. Maria, noha velem maradt, sokáig haragudott rám. Követelte, hogy adjam vissza a pénzed, bármi áron. Én meg... Úgy voltam vele, a bajt már megcsináltam. Akkor próbálok jót is tenni, még többet visszaadni. Így történt ami történt. Iris, te ne kövesd el az én hibámat, ne akkor ugorj fejest az életbe és keresd igazi boldogságodat, amikor már késő, amikor már valakinek nagy fájdalmat okozol vele. Nekem most is fáj, hogy csak öreg fejjel találtam meg az igazi szerelmet, és már oly kevés idő adatott meg együtt. Maria így is életem legnagyobb ajándéka...

– És hol van most ő? A lányoddal?

– Mexikóban. Nem akartam ide engedni, amíg ez az egész dolog nem lesz tiszta. Én akartam elmondani neked mindent.

– Biztos lehetne még kérdezni ezer dolgot, de ez az egész nekem így is túl sok. Az, hogy itthon vagy, a betegséged, ez az egész sztori, meg a kislányod...

– Az a kislány a húgod. Tudom, hogy egyszer majd húgodként fogod szeretni, mert te jobb ember vagy, mint én. Jobb is, erősebb is. Azt nem kérem, hogy nekem megbocsáss, de őt ne hibáztasd. Ő semmiről sem tehet. Én vagyok a felelős mindenért. Ott volt a kezemben egy esély, aljas voltam, éltem vele. Külföldön, magányosan, sodródva értettem meg, hogy ragaszkodnom kell ahhoz, ami fontos. Mariával és mind a két lányommal őszintének kell lennem, még egyszer utoljára. El kell jönnie a pillanatnak az őszinteségre, a megértésre, a megbocsátásra. Ezek nélkül az egésznek semmi értelme! – A beszédbe belelendült férfit hirtelen köhögések rázták meg. – Elnézést, kicsit elfáradtam. Wharton nyomozó? További kérdések?

– Azt hiszem, egyelőre nincsenek. Talán még annyit, mióta tudja, hogy beteg?

– Pár hónapja. Állítólag akkor sem lett volna esélyem, ha előbb derül ki.

– Maria tudja, hogy itt van és milyen célból?

– Igen. Nekem már nincs mit titkolnom előtte.

– Értem és köszönöm. Azt hiszem, megyek, magukra hagyom önöket pár percre.

A nyomozó gyorsan távozott, Iris ijedten gondolt arra, hogy támogatás nélkül maradt ebben a helyzetben. Újból apjára nézett, aki csendben, töprengve nézte őt:

– Olyan szép vagy... és olyan más. Úgy szeretnék mindent jóvá tenni, de nem lehet. Talán azért, egy kicsit, mégis... Talán. Már nem nagyon van erőm beszélni. Mesélsz magadról, mi történt veled? Már ha megosztod a dolgokat bolond, bűnös apáddal.

Iris elgondolkodott. Aztán beszélni kezdett, röviden vázolta, mi történt vele. Maga számára is  váratlanul, sorsa fájdalmas pontjait sem hallgatta el. Apja néha biccentett vagy hitetlenül rázta a fejét, és amikor kapcsolatai kerültek szóba, csak szótlanul nézett lánya szemébe. Mintha valami olyat szeretett volna elmondani, amit szavakkal nehéz kifejezni.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Nyomasztó várakozással teltek a napok Wharton nyomozó telefonja óta. Laura néni és Iris néha tanakodtak egy kicsit arról, tulajdonképpen mi is történik éppen. A lány képtelen volt értelmezni ez egészet, hiszen egyszerre rengeteg pénz hullott az ölébe, több, mint amiről álmodott. Ráadásul az apja jelt adott magáról. Ha csak erről az utóbbi pár napról lett volna szó, az egész mesébe illő lenne: felbukkan egy rég eltűnt hozzátartozó aki egy vagyonnal ajándékozza meg. Ám az előzményekre még nagyon jól emlékezett, örökre belevésődött az elméjébe az döbbenetes nap, amikor ott maradt minden nélkül, egyedül egy világvégi angol kisvárosban. Ezek után továbbra is gyanakodott valami elkövetkező nagy csalódásra, noha a lelke mélyén szerette volna hinni, őszinte bűntudat van apja megjelenése mögött. Azt eldöntötte, hogy ha a pénz bűncselekményből származik, akkor nem nyúl hozzá, bármit mond a jog. Nehezen tudta elképzelni apját maffiózóként, igaz azt se hitte róla, hogy pont a lányát lopja meg.

A kétségek között vergődve egyelőre semmi érdemlegest nem csinált, az állások keresését is felfüggesztette, mert úgy érezte, úgysem tudná legjobb formáját hozni az interjúkon. Ám elmúlt egy hét, és semmi újat nem tudott meg. Még a rendőrséget is felhívta, Wharton igyekezett megnyugtatni és türelemre intetni. Óvta tőle, hogy bármi egyéni nyomozásba kezdjen. Meglepő módon nagyon jól ráérzett, hogy Irisban lassacskán ilyen gondolatok ébredtek. A lány számára megnyugtató volt, hogy ez a rutinos rendőr ennyire kiismerte ilyen rövid idő alatt, azaz jobb ezt az egészet ráhagyni. Tudatosan próbált inkább valami elfoglaltságot keresni, így az interneten utazási magazinok után nézett, és amelyek szimpatikusnak látszottak, azoknak cikket küldött. Fizetni nem nagyon akart senki, de volt, ahol leközölték írását. Élményanyag akadt bőven, hiszen a franciaországi barangolás emlékei még élénken éltek benne, Angliában sok időt töltött, aztán ott volt a mexikói és a máltai út majd virgin-szigeteki időszak. A pénz igazán nem számított, mégis jólesett neki, amikor az egyik újság egy kevés honoráriumot is átutalt. A bankszámláján ellenőrizte a pénz beérkezését, és ismét megütötte a szemét a döbbenetes egyenleg. Eszébe kellett jutnia, hogy egy hívásra vár még mindig, egy találkozásra, ami talán semmire sem ad választ, mégis nagyon fontos fordulópont lehet az életében.

Egy szerdai nap délelőttjén csörgött a telefon Laura néni nappalijában. Iris összerezzent a hangra, aztán hallotta, ahogy nagynénje lépdel a lépcsőn és közeledik a szobája felé. Bekopogott, majd az ajtóban állva annyit mondott, hogy Irist keresik egy kórházból. A lány meglepődött, majd átvette a telefont. Egy idősebb női hang csendült fel:

– Üdvözlöm! Azért telefonálok, mert az egyik betegünk az ön nevét adta meg, mint értesítendő hozzátartozót. A neve... – a kagylóból papírzörgés hallatszott. – A neve Thomas Peterson.

Iris lélegzete elakadt. Készült erre a pillanatra, és azt hitte, erős lesz tud majd maradni. Talán az zavarta meg, hogy kórházból hívták, mert erre valahogy nem számított. Ám az is lehet, bármilyen módon kap értesítést, a feszültséggel semmiképpen sem tudott volna megbirkózni. A lány nyomást érzett a mellkasában, le kellett ülnie az ágyra, aztán arra kényszerítette magát, hogy megszólaljon:

– Köszönöm a hívást! Vele tudnék most beszélni?

– Épp vizsgálják, egyelőre csak arra kért meg, hogy hívjam fel önt.

– Értem. Tudhatom, hogy miért van kórházban?

– Ilyen információt csak személyesen adhatunk. Azt tudom javasolni, hogy jöjjön be és keresse fel a beteget illetve az orvosát.

– Igen, feltétlenül úgy teszek majd. Még egyszer köszönöm.

– Kérem – fejezte be a nő kifejezéstelenül, sietve. Irist megütötte ez a szenvtelen hang, és ráébresztette hogy ez az egész dolog a világon szinte senkit sem érdekel. A rendőrség csak hivatalból nyomoz, számukra a Peterson-akta egy ügy a sok közül. Érzelmeket esetleg pár emberből vált ki ami történt, és szörnyű volt belegondolni, hogy oly kevesekkel oszthatja meg a legőszintébb gondolatait. Most nagyon örült neki, hogy Laura néni itt van mellette, gyorsan elmesélte neki, mit mondott az a nő a kórházból. Nagynénje javasolta, hogy tartsa magát a játékszabályokhoz, és hívja fel a nyomozót, tájékoztassa mielőbb. Ennél jobb ötlete Irisnak sem volt, tárcsázta hát Whartont, és a lényegre tért:

– Igaza volt, az apám engem keresett meg. Pontosabban nem ő hívott, hanem állítólag éppen egy kórházban van, onnan telefonáltak a számomra.

– Értem. Azt javaslom, hogy akár még ma menjen be hozzá, és én is szeretném elkísérni.

– Hálás lennék érte. Fogalmam sincs, tulajdonképpen mit kellene most tennem.

– Kedves Iris, kár ezen előre törnie a fejét. Nincs forgatókönyv, nem kell semmiféle utasítást követnie. Végülis az apjáról van szó, egyszerűen beszélgessen el vele. Azt hiszem, lesz közös témájuk.

– Világos amit mond, de én akkor is aggódom egy kicsit.

– Semmi oka sincs rá, és hiába gondol ki előre bármit. Úgy hiszem, a helyzet adni fogja magát, és természetesen én maga mellett leszek. Az ügyet szeretnénk gyorsan lezárni, ha erre mód nyílik.

Iris beismerte magában, hogy megint a rendőr racionalitására kell hallgatnia. Ha lett volna benne kétely, hogy az értesítése előtt jobb lett volna mindenki más nélkül megkeresni az apját, ez most eloszlott. Egyszerűen szüksége volt egy olyan erős partnerre, aki támogatást tud nyújtani ebben a szituációban. Megegyeztek, hogy kora délután Wharton eljön érte, és együtt elmennek majd a kórházba. A lány arra gondolt, milyen szép lenne, ha pár óra leforgása alatt pontot tehetnének erre az egész fájdalmas históriára.

Egy kórházba az átlagember mindig szorongva megy. Fél attól, miket láthat ott, fél, amikor szerettei kerülnek be, és természetesen elsősorban attól fél, hogy egyszer neki lesz szüksége kezelésre. A betegség nem természetes állapot, áthatja a bizonytalanság. Akinek dolga van a kórházban, annak a jövője válik kérdésessé. Irist viszont most nem az izgatta, mi lesz vele holnap, hanem azt szerette volna megtudni, mi történt a közelmúltban. Érzések viaskodtak benne. Kicsit aggasztó volt arra gondolni, hogy mi fog kiderülni ezen a délutánon. Wharton nyugtatta útközben, és arra biztatta, hogy legyen higgadt és viselkedjen természetesen– egyszerűen alkalmazkodjon a helyzethez, bármivel kell szembesülnie.

A nyomozó nem vitt magával járőrt, mert úgy ítélte meg, hogy ezúttal a tettes együttműködő lesz. A hosszú évek rutinjával nagyjából át tudta látni még a váratlan helyzeteket is, és az, hogy az apa betelefonált a rendőrségre, illetve felvette a kapcsolatot a lányával, jó jel volt. Azon hezitált miközben készült a találkozóra és átnézte az iratokat újból, hogy előbb keressék-e meg az orvosát a kórházban vagy egyből a kórterembe tartsanak. Úgy döntött, az orvossal mindenképpen hasznos lesz egészen röviden beszélni, ne lehessen a lányt zsarolni valami váratlan bejelentéssel. Ezért először arról érdeklődött, ki kezeli Petersont, és a recepciós gyorsan útbaigazította. Az osztályon megtalálták a szobát és bekopogtak. Egy magas, valószerűtlenül vékony, szemüveges orvos nyitott ajtót, akinek fejhangja szinte komikus volt. Kissé fáradtnak tűnt. Mint sok más kollégája, ő is leterhelt és fásult lehetett. Ezzel együtt, amikor megtudta milyen ügyben fordult hozzá a nyomozó, kifejezetten készséges volt. Először az orvosi iratok között kezdett nézelődni, aztán legyintett:

– A lényeget így is tudom Peterson úrról, nem kellenek hozzá papírok. Kicsit meglep, hogy rendőrségi ügye van, kifejezetten udvarias, együttműködő betegnek ismertem meg. De hát nagyon sok emberrel találkozok én itt nap mint nap, pontosan tudom, hogy látszat alapján senkit nem lehet megítélni. Pontosan mire kíváncsiak?

– A betegnél még nem jártunk, előtte önnél szeretnénk tájékozódni, hogy tudjuk mi van vele. Az ifjú hölggyel, a lányával sem közölte, miért került kórházba – tájékoztatta a rendőr.

– A helyzet az, hogy ide már betegen érkezett. Pontosítanék... Olyan állapotban, ami a mi számunkra gyakorlatilag nullára csökkenti a mozgásteret.

– Ha lehet, kérem, legyen egy kicsit konkrétabb.

– Tudom, hogy ezt várják tőlem, de próbálok kellően tapintatos lenni, hiszen hozzátartozója van itt. Kedves kisasszony – fordult Iris felé –, az ön édesapja beteg, súlyos beteg. Az utolsó stádiumban van. Jórészt mozgásképes, szellemileg is ép, de állapota, legalábbis a testi állapota rohamosan romlik. Daganatos megbetegedésnél soha nem lehet tudni, de azt hiszem, sok időt már nem tölthetnek együtt.

A lány megrendülten hallgatta ezeket a szavakat, pár másodpercig a rendőr is tapintatosan csendben maradt, ám tovább kellett lépnie.

– Értem. Azt hadd kérdezzem meg, vannak-e erős fájdalmai, kap-e olyan szereket, amelyek befolyásolják a felfogását, aktuális szellemi állapotát?

– Magát a daganatot nem tudjuk kezelni, olyan gyógyszereket pedig nem kap, amelyek egy rövid beszélgetést ne tennének lehetővé.

– Értem. Ha megengedi, akkor felkeresnénk, nem tartjuk fel tovább önt.

– Sajnos sokat aligha tudtam segíteni. Nem mondom meg, hogy miről ne beszéljenek, attól sem óvom önöket, hogy felizgassák. Ez jelen helyzetben kevésbé befolyásolja az állapotát.

Ezekkel a szavakkal búcsúzott az orvos Iristól és a nyomozótól. Utóbbi e pillanatban azon gondolkodott, hogy egy halálos beteg esetében nem sok értelme van vádemelést erőltetni, hiszen mire tárgyalásig juthatna az ügy, jó eséllyel már nem is élne. A tényeket viszont meg kellett tudnia, hiszen az ügy lezárása ezt megköveteli. Wharton tisztában volt vele, hogy a mellette ballagó, megrendült lány számára pont most kezdődik egy egészen új szakasz az életében, amit egy fájdalmas tragédia indít. Iris eközben magában emésztette amit hallott, hiszen az orvosi szobában szinte fel sem fogta, amit megtudott. Lépdelt, követte a folyosókon jobban eligazodó rendőrt, és ahogy teltek a pillanatok, lassacskán kiürült az elméje. Már-már attól félt, hogy tulajdonképpen nem is tud majd mit mondani az apjának. Aztán megálltak egy ajtó előtt, Iris támaszt keresve a mellette álló férfira nézett, aki biztatónak szánt tekintettel pillantott rá. Iris vett egy mély lélegzetet, bekopogott és benyitott.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!

Az Amerikai Virgin-szigeteket pár nap eltéréssel hagyta el a két hazavágyó ember. Colint Angliában inkább csak gondok várták, néhány balsejtelme beigazolódni látszott. Eszébe sem jutott feladni, gyorsan határozott a továbbiakról, például eladta nagy autóját, és egy kisebb modellt vett helyette. Minden mást is abból a szempontból gondolt át, hogy hol lehet megfogni egy kevés pénzt. A gyerekeket elhozta Doristól, aki egyelőre nem állt elő újabb ötlettel, ám a férfi érzése szerint ez csak idő kérdése volt. Inkább másra koncentrált a találkozásukkor, fogát összeszorítva igyekezett leplezni enyhe bicegését. Sem felesége, sem a gyerekek nem tették szóvá, de Colin úgy érezte, mindenki nehézkes mozgása miatt bámulja árgus szemekkel. A munkahelyén úgy döntöttek, több alkalmazott, így ő is rövidített munkaidőben dolgozik majd, ez még kevesebb jövedelmet jelentett a kis család számára. A biztosító rendesen fizetett a kezelésért, de Colin így sem úszta meg be nem tervezett kiadások nélkül a balul sikerült nyaralást. Kitörési pontokat kellett keresni, új lehetőségek után nézni, így némi mellékjövedelemmel kecsegtető állásokat böngészett.

Állásügyben lassan el kellett kezdenie mozgolódnia Irisnak is. Sok kedve éppen nem volt hozzá hogy mégiscsak beüljön egy irodába Phoenixben, de kevés más alternatívát látott maga előtt. Az egyik kínálkozó lehetőséget a búvárkodás jelentette. St. Thomason utolsó hét is eljött, Chris és Mike a nap végén behívta az irodába a lányt, és beszélgetni kezdtek vele a terveiről:

– Hogy döntöttél, Iris? Jövő héten irány Arizona?

– Hamarosan visszamegyek, de úgy döntöttem, hogy pár nappal még meghosszabbítom az ittlétet. Egy kicsit szeretnék mindenféle kötöttség nélkül nyaralni, két-három napot mondjuk.

– Szívesen látunk vendégként, sőt, azon a pár plusz napon maradhatsz a szálláson is. Ez a legkevesebb.

– Igazán hálás lennék érte, de csak ha nem okoz problémát.

– Ne butáskodj, tényleg örülnénk neki. Sőt, akár azt sem bánnánk, ha a kis lazítás után sem utaznál vissza, és maradnál a bázison. Igaz, Mike? – kacsintott a másik férfira Chris.

– Hirtelen jött ez az ajánlat, meg kellene gondolni... Csak hát most már nincs csúcsszezon, szükség lenne itt rám?

– Valakinek csak kell tartani a falakat, ha jönnek a hurrikánok – mondta nevetve az idősebb férfi –, de félretéve a tréfát, kicsit más lesz a felállás. Julia gyereket szeretne, kevesebben leszünk emiatt is. Meg tudjuk oldani, és ha nagyon kell, felveszünk kisegítőt, de jobban szeretünk bevált emberekkel dolgozni.

– Pontosan erről van szó, az irodában és a víz alatt is kifogástalanul teljesítettél – fejezte be a gondolatot Mike.

– Ez igazán nagyon hízelgő, de hadd kérjek egy napot. Igazság szerint már hazaígérkeztem.

– Akkor gyere vissza ősztől, amikor újból beindulunk ezerrel. Kényszerről, zsarolásról szó sincs, hacsak azt nem vesszük annak, hogy biztos helyet ígérünk neked itt, a világ legszebb szigetén és még fizetést is adnánk.

Iris mosolyogva bólogatott. Örült neki, hogy megszerették és szakmai szempontból is bizonyított. Az ajánlat valóban csábító volt, ám ő gondolatban már máshol járt. Úgy érezte, ez a négy hónap sok mindennel felvértezte, aminek egyszer majd nagy hasznát veszi, viszont most más irányba akarta irányítani az életét. Riasztó volt a gondolat, hogy az izzasztóan forró, sivatagok által körülölelt nagyvárosban éljen újra, mégis a racionális énje kerekedett felül.

Egyelőre tehát úgy készült, hogy befejezi a munkát, aztán pár napig még kötetlenül napozik, strandol és búvárkodik. Igyekezett a világ elől elbújni, sorban felhívta szeretteit, mindenkivel kedves próbált lenni. Elmesélte nekik hogy érezte magát és biztosította őket, hogy visszatér a „normális” élethez. Miután ezzel végzett, telefonját kikapcsolva élvezte a karib sziget forgatagát, egzotikus ízeit, álomszép tengerpartjait, és csak egyetlen délelőttöt szánt arra, hogy a bázison elintézze a hivatalos dolgokat. Pár papírt aláírtak, aztán Mike javaslatára ellenőrizni szerette volna bankszámláját, hogy beérkezett-e az utolsó havi fizetése.

Iris elgépelte a jelszavát, kissé idegesen próbálkozott újra, ezúttal sikerrel. Hirtelen egy összeg ütötte meg a szemét: az egyenleg óriási számot mutatott. Gyorsan kattintgatni kezdett, tévedésből nem más bankszámláját nyitotta-e meg, ám az adatok stimmeltek. Ott volt a neve, címe, minden olyan információ, ami igazolta, ez bizony az övé. A következő lépésben a számlatörténetet ellenőrizte, kissé remegő kézzel szorongatta az egeret. Azon tanakodott, hogy talán a bázis írt el valamit utaláskor, ám abban semmi hiba nem volt, a kialkudott összeg futott be egy nappal korábban. Az egyenlegét felduzzasztó óriási utalás viszont ismeretlentől jött, sőt, a bankszámlaszám alapján úgy festett, még csak nem is amerikai pénzintézetből. Újra visszalépett az egyenlegközlő oldalra, ahol több, mint egy millió dollárnyi pénzt látott.

Továbbra is tévedésre gyanakodott, ezért először a bankot hívta fel. Hosszú perceken át várakoztatták, aztán azt a választ kapta, hogy semmiféle probléma nem történt, az utalás kedvezményezettje ő volt, pontosabban a bankszámlája. Felhívta nagynénjét, aki ugyanúgy megdöbbent, mint ő maga. Pár pillanatnyi hallgatás után szólalt csak meg:

– Kedvesem, nem lehet, hogy az apád?...

– Eszembe sem jutott. Elvitt sok pénzt és visszautal valamivel kevesebbet, ez hihető lett volna, de ez sokkal több annál. Meggazdagodott volna? És pont nekem ad a nagy vagyonából?

– Kinek másnak adna? Még mindig te vagy az egyetlen gyereke.

– Ha viszont így van, lehet, hogy az egész pénz hasonló dolgokból származik. Inkább hozzá sem nyúlok, nehogy bajba kerüljek.

– Fel kellene hívni a rendőrséget.

– Az lesz – sóhajtott Iris –, pedig szerettem volna pár egészen nyugodt napot.

– Az legyen a legnagyobb gondod, kislányom, hogy túl sok pénz van a számládon.

Mind a ketten nevettek rajta, hogy ezúttal megint a bankszámláján levő pénz miatt vannak kétségbeesve, csak pont ellenkező előjelű az ugrásszerű változás. Iris nehéz szívvel hívta fel a rendőrséget, egyáltalán nem akart velük beszélni. Azt sem tudta, kit keressen, hiszen Dooley már meghalt. Újból eszébe jutott a fiatal rendőr. Mostani helyzetében talán igent mondott volna neki, sőt, talán akkor kellett volna őt választani. Ezt már soha senki el nem döntheti, így ő is túllépett ezen az értelmetlen kérdésfelvetésen. Egy másik komoly hangú férfival egyeztetett, aki természetesen rögvest konkrét adatokat kért. Iris számított rá, ezért bediktálta bankszámlája illetve az utalás adatait. A rendőr azt mondta, pár napba telik, amíg utánanéznek. Iris sejtette, tényeket már csak akkor fog tudni, amikor újból Arizonában lesz, tehát igyekezett mindent kiverni a fejéből: egy gondűző koktél társaságában ismét kiült a hófehér homokkal borított tengerpartra.

A fullasztó, száraz hőség csak a tősgyökeres arizonaiakat nem készítette ki. Iris jól viselte a meleget, bár más volt a klíma, mint a Karib-tenger mellett. Ott állandóan volt enyhítő tengeri szél, ami elviselhetővé tette a forró napokat is. Itt viszont, a sivataggal körülvett betondzsungelben minden ontotta magából a meleget, így a klimatizált helyeken való pihenés kötelező program volt a legtöbb ember számára. A lány otthon is járatta a légkondit, ha pedig elment, csakis olyan kávézókba vagy plázákba tért be, ahol biztosan hűvösebb idő várta. Szerencsére Lizt és más barátaikat könnyű volt meggyőzni arról, hogy ezek a legjobb helyek a nyári hónapokban.

Természetesen az olyan középületek is megkapták a kötelező klímát, mint a rendőrség központja. Irist itt is várták egy beszélgetésre a bankszámlára érkezett különös utalás kapcsán. A lány nem volt hajlandó a pénzhez nyúlni vagy elgondolkodni arról, hogy került oda. Voltak sejtései a lelke mélyén, de ezeket inkább elnyomta magában. Eszébe sem volt beleélni magát az ölébe pottyant gazdaságba– tudta jól, létezik olyan vagyon, amiért valaki nem dolgozik meg, viszont az a pénz egyetlen pillanat alatt el is veszhet. Arra gondolt, a tények feltárása a rendőrség feladata, és abban bízva jött el hozzájuk, hogy végre konkrétumokkal szolgálnak. Megismerte a nagy irodát ahol először találkozott Dooley nyomozóval, és most is várnia kellett pár percet. Ezúttal egy középkorú, alacsony, kissé pocakos férfi jött érte. Értelmes, világos szempár ült gyérülő haja alatt, amit gyakran igazított meg, próbálva takarni a kopasz foltokat. Természetesen a siker minden reménye nélkül túrt bele hajába időnként, ami minden bizonnyal inkább önkéntelen cselekedet volt. A látvány komikuma mindenesetre mosolyra sarkallta a lányt, miközben leültek egy kisebb szobában. A férfi bemutatkozott, Iris így újabb rendőrnevet memorizálhatott: Robert Wharton, ismételte magában, csak el ne felejtse. A nyomozó elmondta, hogy vette át az ügyet, és őszintén elismerte azt is, előrelépés gyakorlatilag azóta sem történt:

– Szeretnék többet vagy okosabbat mondani, de az a helyzet, elvesztettük az apja nyomát Mexikóban. Felvettük a kapcsolatot a kintiekkel, de nyilván sejti, arra könnyű eltűnni, új személyazonosságot felvenni, vagy tovább utazni másfelé.

– Bevallom, erre számítottam is. Már jó ideje elvesztettem a reményt arra, hogy bármi kiderüljön. Ez az utalás viszont teljesen megmagyarázhatatlan volt, és mindenképpen értesíteni akartam magukat.

– Teljesen indokolt volt. A szerveink lenyomozták, az utalás Mexikóból jött, az utaló valószínűleg álnéven nyitott számlát vagy valakit megkért a pénz elküldésére. Az már csak napok kérdése, hogy megtudjuk, honnan küldték a pénzt, bár ettől sem leszünk sokkal okosabbak. Mindenesetre számunkra is furcsa és nehezen magyarázható a dolog. Az édesapja az elmúlt időszakban nem vette fel magával a kapcsolatot? Olyan levél vagy hívás sem érkezett valaki mástól, aminek a hátterében ő állhatott?

– Semmi ilyet nem tudok felidézni. Végigpörgettem magamban az elmúlt időszakot, de tényleg semmit nem tudok mondani.

– Igazság szerint furcsa és talán gyanús is ez az egész történet, és mi képtelenek vagyunk értelmezni. Bíztam abban, hogy talán majd ön...

– Ha jól emlékszem, már felmerült a nyomozás során, én esetleg nem működtem-e közre a lopásban, igazam van?

– Nos, a jelentések alapján Frank vizsgálta és elvetette ezt a lehetőséget. Frank Dooley, aki korábban foglalkozott az üggyel, emlékszik még rá? – a nyomozó fürkészőn kérdezett, Iris csak biccentett válaszként. – Ő semmit sem talált. Számomra sem tűnik úgy, hogy bármi indítéka lett volna, bár ez a nagyobb összegű utalás nyilván elgondolkodtató.

– Fogalmam sincs, ki küldte és honnan származik. Szívem szerint visszautalnám, de akkor az is lehet, hogy én követnék el valami bűncselekményt? Vagy ha kivenném? Egyáltalán mi van akkor, ha valami törvénybe ütköző dologból van az a pénz? Bevallom, már ez is megfordult a fejemben.

– Nos, e pillanatban legálisan beérkezett pénzről beszélhetünk, a mexikói kollégák sem jelezték, hogy ilyen gyanú merült volna fel. A megítélésünk szerint a pénzt szabadon használhatja, bár azért még azt javasolnám, egyelőre zárolja az összeget. Bárki más hozzáférhet a bankszámlájához?

– Nem, kizárólag én. Bár az összeg nem indokolta, apám hozzáférését azonnal letiltottam a korábbi események után.

– Értem. Türelmet kérek, és azt javaslom, újra és újra gondolja végig mi történt magával mostanában, akármilyen apró részlet érdekes lehet. Ha van annyi tartaléka, ez a pénz maradjon érintetlen, és én megígérem, mindent megteszünk azért, hogy a lehető leggyorsabban tisztázzuk a forrását. – A következő mondat előtt a férfi tartott egy gondolatnyi szünetet. – Tudja, az az én személyes véleményem, hogy ez az összeg az édesapjától származik. Az utalásban nem is ez a különös, hanem az, hogy jóval több pénz érkezett a számlára, mint amennyi onnan eltűnt. Normál banki kamatokkal semmiképpen sem lehetne ennyire megnövelni. Ezek után számomra az az igazi kérdés, hogy ha tényleg az apja van a háttérben, mivel tudta megsokszorozni a pénzét. Természetesen nem kizárt, hogy kaszinón nyert, de ha esetleg illegális tevékenységből szerezte azt, elég érdekes lesz a jogi helyzet. A pénzt, amit öntől elloptak, elvileg visszakapta, de a lopás által szerzett pénzből illegálisan szerzett haszon sorsa több, mint kérdéses lenne. Nem vagyok jogász, jósolgatni sem szeretnék, tehát e pillanatban még fogalmam sincs, mit várhatunk. A legegyszerűbb az lenne, ha egy ismeretlen ember nagylelkű adományáról volna szó. Gondolom nem meglepő módon ebben azért kevésbé hiszek.

A lány elmélyülten hallgatta a rendőrt. Az elmúlt napokban tudatosan került téma új megközelítése erősen elgondolkodtatta. Piszkos dollárokra nem tartott igényt, de ami az övé volt, szerette volna visszakapni. Nehéz lett volna lemondani arról, amit édesanyjától örökölt, mindenféle csavaros ésszel megfogalmazott paragrafus miatt. Úgy érezte, ez a pénz jár neki a másfél évnyi bizonytalanság után. A nyomozó biztatóan mosolygott rá, és ígéretet tett, azonnal értesíti, ha bármi változás történik az ügyben.

Irist meglepte, hogy néhány nap múlva tényleg csörgött a telefonja, és valóban tudott fontos hírekkel szolgálni Wharton:

– Azt hiszem, érdekes információim vannak a számára. Sikerült teljesen lenyomozni az utalást. Szó sem volt hamis személyazonosságról, a pénzt egy bizonyos Luis Romero Acuna küldte az ön számára. Sikerült őt elérnünk, és a pénz teljesen legális forrásból származik. Egy ingatlant vásárolt, és a szerződés alapján az összeg egy részét az ön számlájára kellett utalnia. Tehát nagyon úgy fest, ön ennek a jelentős összegnek a jogos tulajdonosa.

Iris egy pár pillanatig meg sem tudott szólalni. Utána viszont feltette a kézenfekvő kérdést:

– Értem, de... Ki volt annak az ingatlannak az eladója?

– Egy mexikói hölgy, aki pedig ajándékba kapta azt az ön édesapjától. Így vált teljessé a kép.

– Tehát tényleg ő volt a háttérben. Sikerült megtalálni? Vele mi történt?

– Nos remélem hogy ül és nem fog hanyatt esni. Talán ezzel kellett volna kezdenem a történetet: az édesapja személyesen telefonált hozzánk.

– Nocsak. Magyarázkodott, vagy csak a lelkiismeretét akarta megnyugtatni? Mit akart?

– Arról értesített, hogy hamarosan újra Arizonába utazik. – A nyomozó kis hatásszünetet tartott, ám amikor még csak zörejt sem hallott, újból beleszólt a kagylóba. – Halló, itt van még?

– Igen, csak egy kicsit... Megdöbbentem, nincs erre jobb szó. Mikor lesz Phoenixben?

– Még nem tudjuk pontosan. Sejtheti, ön lesz az első, akit értesítünk. Feltéve, hogy mi tudjuk meg előbb. Ha magát hívja, akkor azt kérem, mielőtt bármi mást tenne, hívjon engem. Kérem, ígérje meg, hogy így fog tenni!

– A szavamat adom rá.

– Köszönöm. A továbbiakban is tartsuk a kapcsolatot – fejezte be a beszélgetést a rendőr, majd elbúcsúzott.

Iris egy ideig csak ült, próbálta értelmezni, összerakni a hallottakat. Az egész történet olyan hihetetlennek tűnt. Úgy festett, tényleg olyan gazdag, mint amilyennek a bankszámlája mutatja, és végre a szemébe nézhet az apjának is. Döbbenetes pillanat volt, ezer dolog futott át az agyán, hiszen az a rengeteg pénz óriási lehetőségeket nyitott meg a számára, és végre sor kerülhet az elszámolásra az elmúlt nehéz időszakért. Rájött, ezt az egészet azonnal meg kell osztania valakivel, így felpattant és levágtatott a lépcsőn, hogy megkeresse Laura nénit.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!