A Stonehenge volt az egyik első hely, amit Iris felkeresett. Háromszor ment vissza oda, szinte mindenről megfeledkezett a világon, annyira megdöbbentő élményt jelentett számára a különös, hatalmas kőépítmény. Természetesen ő is töprengett azon, kik és miért csinálhatták, de nem akart elméleteket gyártani. Egyszerűen csak hagyta, hogy magával ragadja a varázslatos látvány.

erzelmektengere

Utána délnyugat felé vette az irányt. Ezt a cornwalli időszakot később is nehezen tudta felidézni pontosan. Szinte a térképre bökve kiválasztott egy kis városkát, Liskeardet, odautazott, és keresett egy barátságos szállodát a központ közelében. Azokban a napokban éppen fogytán volt a készpénze, ezért betért egy helyi bankfiókba. Soha nem jelentett problémát a számlájához férni, bármerre járt, így hát most is magabiztosan beszélgetett a pénztárossal. Mindig szeretett volna látni egy ilyen kicsi, ódon hangulatú bankfiókot, amilyenek már csak Angliában léteznek, és boldog volt, hogy végre ez a vágya is teljesült.

Iris öröme azonban nagyon rövid életűnek bizonyult. A pénztáros némileg gyanakodva kezdte méregetni, majd kibökte, hogy legnagyobb sajnálatára nem áll módjában kifizetnie a kért összeget. A lány meglepődött, hirtelen meg sem tudott szólalni. Végül erőt vett magán, és megkérdezte, mi a probléma pontosan. A pénztáros látta, hogy nem szélhámossal van dolga, udvariasan közölte, hogy a központ szerint nincs fedezete a csekknek, azaz tulajdonképpen a számláján nem található pénz. Még segíteni is próbált, megkérdezte, nem történhetett-e valamilyen tévedés, majd biztatásul azt mondta, hogy talán holnap lehet újra próbálkozni, ki tudja, mi történhetett. A vidéki embereknek a technikai újdonságok iránti szokásos bizalmatlansága érződött ki a hangjából. Valószínűleg ha rajta múlt volna, még most is csak a távíróig jutott volna a fejlődés.

Irisnak nagyon rossz érzései voltak, halkan köszönt, és szinte kitámolygott az ajtón. Elővette a telefonját, de hiába próbálta használni, nem talált szolgáltatót. Észbe kapott, keresett egy telefonfülkét, odaszaladt és tárcsázta édesapja számát. A telefont most sem vette fel senki, így hát Laura nénit hívta. Odaát akkor késő éjszaka lehetett, de most mit sem törődött vele. Laura néni szinte azonnal felkapta a kagylót, nagyon úgy tűnt, hogy Iris hívására vár.

– Halló, Iris, te vagy az? – kérdezte fátyolos hangon.

– Laura néni...

– Iris, drágám, nem tudtalak elérni, nem tudtalak sehol sem hívni, baj van...

– Mi történt? Nem tudok a pénzemhez jutni, nem tudom apát elérni, mi történik?

– Iris... – Laura néni hangja el-elcsuklott – Kicsim, az apád...

– Csak nem?... Mi történt vele?

– Él. Sajnos nagyon is él. Kislányom, édesapád meglopott téged, elvitte az összes pénzt, mindent...

– De hát... Hogy?

– Rábíztad a vagyonodat, szabad kezet kapott... Senki nem tud róla semmit, a munkahelyén sem látták napok óta... A rendőrség már keresi.

– És egyszerűen csak eltűnt, egy szó nélkül? Most mi lesz... velem?

– Én már elmentem a rendőrségre, és pénzt is próbáltam küldeni, de még nem sikerült elintézni mindent. Ne aggódj, majd megleszünk, és küldök pénzt, hogy haza tudj utazni...

– Laura néni... – Iris már zokogott – Én olyan boldog voltam... Nem tudom mit mondjak... Hogy történhetett ez az egész?

– Ne sírj, kicsim – a vonal másik végén Laura néninek ugyanúgy potyogtak a könnyei –, minden rendbe fog jönni...

Pár másodperc múlva megszakadt a beszélgetés. Iris a telefonfülke falának dőlt, kisírt szemmel állt ott néhány percig. Nem akart újra telefonálni, nem akart semmit. Nagyon ki volt számítva a pénze, tudta, hogy nem tud gyakorlatilag még egy kávét sem venni magának. Mégsem ez járt a fejében. Mindennél jobban fájt neki, hogy pont az édesapja tette ezt vele, ő taszította ebben a kétségbeejtő helyzetbe.

A telefonbeszélgetés után szinte nem tért magához. Amikor legközelebb észbe kapott, már a szálloda ajtajánál állt. Gyorsan bement és elkérte a kulcsot a szobájához. Pánikszerűen pakolni kezdett, de hirtelen rádöbbent, teljesen feleslegesen teszi ezt. A szobáért úgysem tudna fizetni, ki sem engednék a nagy csomagjaival. Ekkorra már szinte teljesen elvesztette a józan gondolkodás képességét, pár ruhadarabot, néhány apróságot tuszkolt bele a hátizsákjába, és mint egy üldözött bűnöző, gyorsan menekülni próbált. Leadta a kulcsot a portán és elindult, de azt maga sem tudta, hova.

Az ismeretlen városka nem volt túl nagy, de mint minden ódon helyen, el lehetett tévedni a kis utcákban. Iris tanácstalanul nézelődött, térképe nem volt, pénze sem volt rá. Útbaigazítást nem mert kérni, attól félt, bélyegként van rásütve, hogy csak egy nincstelen szélhámos, csaló. Kapkodó esztelenségében szinte magát hibáztatta azért, ami történt, és úgy viselkedett, mint ha ő követte volna el a lopást. Ha tudott volna megfontoltan cselekedni, ha meg tudott volna állni pár perc töprengésre, rájött volna, hogy ő nem a tettes, hanem az áldozat. Visszament volna a szállodába és megvárta volna, amíg megérkezik Laura néni pénze, ám ő nem akart maradni, menekülni akart, de azt még maga sem tudta, hova.

A házak aztán ritkulni kezdtek az út mentén, lassan kezdett kijutni a városból. Fogalma sem volt róla, hova megy. Észlelte az útjelző táblát, Looe neve bevésődött az emlékezetébe, de tulajdonképpen fel sem fogta, mi történik. Csak ment, néha kicsit bizonytalan léptekkel, és lassan elkezdett sötétedni. A kanyargó út mellett bandukolt, néha autó húzott mellette, ám ő nem figyelt oda rájuk.

Kis hátizsákja ott fityegett a vállán, ahogy folyamatosan lépdelt, agyában pedig cikáztak a gondolatok. Néha édesanyjával próbált beszélgetni, de mintha most ő is eltűnt volna mellőle, nem tudta maga elé idézni az arcát. Azután sírni kezdett, mégis ment tovább, gyalogolt az út mentén, és közben könnyezett. Végül nem bírta tovább, megállt, megtörölte az arcát, és csak nézett a semmibe, közben a lemenő nap vöröses fénnyel vonta be alakját.

Iris nem tudta, mennyi idő telt el, ahogy ott állt az út szélén– egy perc, vagy egy óra akár. Egyszer arra figyelt fel, hogy egy autó lassított mellette, majd a lehúzott ablakon valaki szólt neki. Először nem reagált, aztán maga által sem ismert okból úgy érezte, be kell szállnia. Beült hát az autóba, amit egy idegen vezetett. A férfi arckifejezése különös volt ahogy ránézett, de őt ez nem érdekelte. Az autó elindult, a sofőr pedig bemutatkozott.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!