Franciaországot Iris csodálatosnak találta, a párizsi tavasz egyenesen lenyűgözte. Látni akart mindent, és csakis a saját ösztöneire hallgatott. Kivett egy kis szobát egy csendes panzióban, az ágyán heverészve körülbástyázta magát útikönyvekkel, és két napig csak azokat bújta. Útiterv követése helyett elindult az orra után, kis táskájában csak egy térkép volt. Először a Montmartre kávéházait járta végig, megnézte a Notre Dame-ot, sétált a Szajna-parton és természetesen néhány új ruhát  is beszerzett. Sajnálta, hogy a kis poggyász csak pár dolgot vehet a divatos kollekciókból, így egy idő után már tudatosan került az üzleteket. Többször járt viszont a Pere Lachaise temetőben, ahol sok híresség nyughelye volt. Amikor a sírok között álldogált, emlékek jutottak eszébe. Arra is gondolt, vajon ki ápolja édesanyja sírját, most, hogy ő távol van. Szomorkodás helyett arra gondolt, hátha nézi most fentről, és látja, hogy igazi, nagybetűs életet él.

erzelmektengere

– Remélem örülsz, ha most látsz. Boldog vagyok, olyan csodálatos itt minden. Csak azt sajnálom, hogy neked már soha nem tudom elmesélni – suttogta az egyik este Iris, szobája erkélyén állva.

A gondtalan utazás alatt is próbált takarékosan, ésszel költekezni. Egyszerűen csak élményekkel akart gazdagodni, nem pedig értéktelen, giccses szuvenírokkal. Hamar felfedezte a környékbeli kis éttermeket, az apró boltokat és a barátságos zöldségeskofákat, akik rendszeresen javították a hibás kiejtését. Akadt, aki megmosolyogta, ám még ez is része volt a kalandnak.

Érezte, hogy nyelvtudása egyre fejlődik, igyekezett mindent jól megtanulni. Később amikor más francia tájakon utazott, rájött, kevés értelme van az erőlködésnek. Az ország különböző vidékein változatos nyelvjárásokban beszéltek az emberek, néha nagyon kellett figyelnie, hogy megértse, amit mondanak neki. Nevetett magában amikor eszébe jutott, milyen különös „angolt” beszélnek odaát, Bronxban a helyiek vagy Texasban a latinok. A világ ilyen, ezer, és sokszor meglepő arca van még ott is, ahol azt hihetnénk, minden ismerős.

Bretagne vad szépségű tájain barangolva sok barátságos emberrel ismerkedett meg. Büszkék voltak és közvetlenek, szívesen meséltek neki az életükről. Iris gyakran megállt a zord óceánnál, nézte a partot ostromló hullámokat, majd a távolba pillantott, az Egyesült Királyság irányába. Gondolatban már azt tervezgette, milyen lesz majd London utcáin sétálni, vagy túrázni a skót felföld lankáin.

Előtte még amit csak lehetett, látni akart Franciaországból. Burgundia, majd Baszkföld következett. Végül rászánta magát arra, hogy a Loire völgyét is végigutazza. Félt attól, hogy turistalátványosság csupán, amit az utazási irodák vendégcsalogató túlzásai nagyítanak fel. Ám a valóság teljesen különbözött elképzeléseitől. Annyira el volt ragadtatva a kastélyoktól, hogy szinte naponta írt nagynénjének képeslapot. Azt szerette volna, ha legalább egy kicsit át tud adni neki az élményeiből. Természetesen érezte, hogy ez lehetetlen. Elhatározta hát, hogy ha majd visszamegy Amerikába, új életet kezd, és arra fog gyűjteni, hogy őt is elhozhassa magával Európába. Magában már előre mosolygott, látta, ahogy Laura néni tiltakozni fog. Biztos volt benne, ha kész tények elé állítja, beadja majd a derekát.

Ez azokban a pillanatokban még nagyon távolinak tűnt. Érdekes volt ismerkedni Európával, de egyben kijózanító is. Néha nagyon magányosnak érezte magát. Az, hogy nem anyanyelvén beszélő emberek vették körül, inkább csak megszokható helyzet volt, ám a hangulat teljesen újnak érződött. Igen, szép volt a francia a táj és sok kedves helyivel találkozott, mégis nagyon idegen volt itt.

A legszebb pillanatok azok voltak, amikor a vad Atlanti partokon barangolt, és nézte a csak apály idején megközelíthető várat, a szédítő szakadékban végződő sziklákat, miközben tudta, ez az egész kaland kizárólag róla szól. Ennyire egyedül lenni eleinte nyomasztó volt, aztán felszabadító. Nem kellett tekintettel lennie senki másra és igazodni sem volt kihez. Az érkezés utáni napok kissé ijedt hangulatát felváltotta az a biztonságérzet, ami jellemző a sokat próbált egyedül utazókra. Erdők és hegyek, utcák és emberek– egyre nyitottabbá vált, és igyekezett mindent elraktározni, legyenek bár jó vagy rossz élmények.

Akadtak kellemetlen pillanatok, tolakodó pasasok vagy koszos szobák, udvariatlan pincérek vagy simlis taxisok. Ezeket a helyzeteket tudta kezelni- odahaza is találkozott már épp elég pofátlan emberrel. Úgy volt vele, ezek fényében még jobban kell becsülni az emlékezetes helyeket, kalandokat, találkozásokat.

Így telt el Iris európai útjának első néhány hete. Bármennyire csodálatos volt Franciaország, a kíváncsiság tovább űzte a lányt. A telefonja megtelt fotókkal, ő maga pedig emlékekkel, megvette hát a vonatjegyet Londonba.

Az első nap maga volt a csodálkozás, annyira idegennek tűnt minden Iris számára. Oda kellett figyelnie, hogy ne lépjen a jobbról jövő autók elé, rámosolygott a komoly képű bobbykra, élvezte az utazást a piros emeletes buszokon. A City hivatalnokai keménykalapjaikkal, esernyőikkel olyanok voltak, mintha legalábbis a múlt évezredből maradtak volna ott. Iris rájött, biztos nem véletlen az, hogy mindenki esernyővel sétál. Ugyan nem tűnt úgy, mintha esni akarna, magának is vett egyet gyorsan. Pár nap múlva már nagyon örült ennek a döntésnek, amikor néhány alkalommal elkapta az égi áldás.

Keresett egy nyugodt, csendes kis szobát. A házinéni annyira angol volt, mintha egy filmből lépett volna ki. Igazi szertartás volt, amikor találkoztak a reggelinél. Mrs. Perry özvegyasszony volt, ritkán mosolygott. A teát úgy itta, ahogy a könyvekben meg volt írva, tejjel és cukorral. Iris szerint ez volt a lehető legrosszabb, amit a teával el lehetett követni, de természetesen nem szólt. Érezte, hogy itt évszázados hagyományokkal kerülne szembe, és nem akarta elveszíteni Mrs. Perry jóindulatát.

Ő ugyanis, bár ritkán engedett utat valamiféle bohó vidámságnak, és soha nem mutatta, hogy bármiféle érzelmei lennének, mindig igyekezett a segítségére lenni. Talán azért, mert az Amerikából érkezett lányt, széles mosolyával, furcsa angol kiejtésével nagy gyereknek látta. Szent kötelességének érezhette, hogy útmutatást adjon neki a londoni mindennapok útvesztőjében. Iris hálás volt neki, mert bármikor fordulhatott hozzá kérdéssel.

Mrs. Perry, aki szemmel láthatólag szinte soha nem mozdult ki a szobájából, és valószínűleg a televízió volt ismereteinek egyetlen forrása, hihetetlenül tájékozott volt. Iris soros expedíciói előtt minden este bekopogott szállásadója szobájába, és elbeszélgetett vele a másnapi programról. Az idős asszony viszont ritkán kérdezett, nem érdeklődött Iris családjáról, nem nagyon kíváncsiskodott arról sem, mit látott aznap a lány. Talán csak a királynő születésnapján tudott önfeledt lenni. Iris elképzelte, milyen lehet Mrs. Perry önfeledt hangulatban: kinyitja a bárszekrény mélyén őrzött sherryt, és tölt magának egy pohárkával.

Az amerikai lány, bár jól érezte magát Mrs. Perrynél is, a napjait természetesen máshol töltötte. Legszívesebben a múzeumokban időzött, gyönyörködött a mesterművekben. Párizsban is sok időt töltött képtárakban, itt mégis valahogy jobban szeretett sétálgatni a csendes múzeumi folyosókon. London speciális atmoszférája egyébként hatással volt rá. Franciaországot nagyon szerette, de itt sokkal otthonosabb volt számára a hangulat. Az udvarias, amerikaiságához képest nagyon méltóságteljesnek tűnő angolok viselkedése rendkívül szimpatikus volt a számára. A férfiak egészen mások voltak vele, mint a franciák, a maroknyi jobban öltözött hölgy visszafogott, nőies eleganciája pedig még tetszett is neki. Bár kosztümbe azért nem bújt a sétái kedvéért, mégis szinte észrevétlenül hamarosan kezdett maga is a helyiekre hasonlítani. Természetesen egy angol számára így is egyértelmű volt, hogy külföldi, és ennek megfelelően viselkedtek vele, ám az otthoniak számára biztosan feltűnő lett volna a változás.

Bár nem vonzotta az éjszakai élet, mégsem hagyhatta ki a Sohót, a színházakat, ám ha késő éjszakáig kimaradt, mindig szégyellte magát egy kicsit Mrs. Perry előtt. A komoly házinéni természetesen egy szót sem ejtett arról, mit gondol az éjszakát a városban töltő lányról, de Iris biztos volt benne, hogy megvan a véleménye az ilyesmiről. Azt nem sejthette, mennyivel vadabb élményekben volt része Irisnak korábban az egyetemen vagy New Yorkban, és a lány nem akarta feltárni neki múltját.

Igyekezett tájékozott lenni, néha elmerült a helyi hírek világában. Egészen rászokott az angol lapokra, minden reggel megvette a kedvenceit, alkalmanként pedig hazatelefonált. Laura néni mindig boldog volt, amikor felhívta, és mondandóját igyekezett rövidre fogni, hogy Iris ne költse a pénzt feleslegesen. Édesapjával ugyanúgy csak rövid beszélgetésekre futotta. Amikor őt hívta, azt érezte, nincs mondanivalójuk egymásnak. Egy idő után pedig egyre különösebb érzés támadt a lányban: miután beszélt apjával, valami megmagyarázhatatlan hangulat lett rajta úrrá. Zavarta, hogy nem tudott rá okot találni. Arra gondolt időnként, hogy talán apjának, bármennyire nem akarja mutatni, hiányzik egy kicsit. Később az jutott az eszébe, hogy esetleg már túl sok időt töltött távol, és azért vannak furcsa érzései, így hát magába temette az aggályait. Az mindenesetre meg sem fordult a fejében, hogy hazautazzon, nagyon jól érezte magát Londonban. A napok pedig teltek, és Iris úgy határozott, ideje máshol szétnézni.

Mielőtt továbbutazott, beszélni akart hozzátartozóival. Laura néni örült neki mint mindig, apját viszont már pár napja nem tudta elérni. Nagynénje sem tudta, mi lehet vele. Iris mindezt nagyon furcsának találta. Nem olyan embernek ismerte édesapját, mint aki egyszerűen csak eltűnik egy rövid időre. Még aggódott is egy kicsit, de úgy gondolta, ha valami baj lenne, arról biztos tudna Laura néni, vagy valaki mástól hírt kapott volna. Sokat nem töprenghetett ezen, mert össze kellett pakolnia az út következő szakasza előtt. Elbúcsúzott Mrs. Perrytől, majd elindult délnyugatra, Somerset és Cornwall felé.

--------------------------------------------
Előző                          Következő

A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!