A távolban fények pislákoltak, a sofőr pedig újból megtörte a csendet.
– Nemsokára hazaérünk, aztán majd kitalálunk valami magyarázatot.
– Magyarázatot? Minek?
– Maggie és Tim kedvéért.
– Ők kik? A szomszédok vagy a lakótársai?
– Úgy is lehet mondani. A gyerekeim.
Iris meglepődött. Független, dinamikus fiatal embernek sejtette a mellette ülő férfit, valahogy nem nézte volna ki belőle, hogy gondoskodó családapa.
– Ó, hát valahogy csak sikerül majd meggyőzni őket, hogy engedjenek be engem is. Bár megvallom, kicsit csalódott vagyok, már úgy beleéltem magam abba, hogy egy ismeretlen, magányos férfi félreeső házában töltöm az éjszakát. A veszélyes élet...
– Majd megtudja, mi az a veszélyes élet, ha találkozik a gyerekekkel – replikázott Jones nevetve.
– Vagy esetleg a feleségével... Gondolom házas.
– Erről... nem szívesen beszélek. De hát úgyis szóba került volna. Ő már... évekkel ezelőtt itt hagyott minket. Elment...
A lány a szavak hangsúlyából arra gondolt, Colin felesége meghalt és tapintatosan nem erőltette, hogy beszéljenek róla. A vidám és könnyed férfi arca merev és kicsit kifejezéstelen lett, amikor lemondással, szomorúsággal kimondta a súlyos szavakat. Iris némileg zavarba jött, aztán oldani akarta a feszültséget.
– Ha nem haragszik meg érte, kérdezhetek valamit?
– Természetesen. Már csak azért is, mert még nekem is lesz kérdeznivalóm, azt hiszem.
– Nevezhetem Colinnak?
– Ha Mr. Jonesnak szólítana, meg is sértődnék, kedves Iris.
Olyan furcsa hangsúllyal ejtette ki a nevét, hogy a lány szinte belepirult.
– Köszönöm, Colin.
Beértek egy kis faluba, a lány az út melletti kis házakat nézegette.
– Hol vagyunk most?
– Ez itt St Keyne. Látja azt a nagyobb házat az út másik oldalán? Oda vihettem volna, az a fogadó, amiről beszéltem. Remélem, nem gondolta meg magát.
– Ilyenkor már nem illik visszatáncolni.
– Ezt szeretem az amerikaiakban, nem vacakolnak, udvariaskodnak, hanem bátran tudnak dönteni.
– Furcsa, odaát élőben ez nem mindig annyira szimpatikus tulajdonság.
A férfi nevetve bólogatott:
– Egyébként hogy érzi magát itt nálunk?
Iris elgondolkodott, tulajdonképpen alig voltak még benyomásai Angliáról Londonon kívül.
– Az idő nagy részét Londonban töltöttem el, szerettem ott lenni. Ezt a vidéket még egyáltalán nem tudtam feltérképezni magamnak.
– Ó, London az egy külön kis birodalom. A vidéki Anglia teljesen más, az élet lassabb, nyugodtabb, sokkal kézzelfoghatóbb a konzervatív, klasszikus angol hangulat, mint a nagyvárosokban. Önnek aki az USA-ból jött, nyilván teljesen szokatlan lehet látni például a régi épületeket.
– Igen, ezt már átéltem. Stonehenge-ben...
Jones felnevetett:
– Nos, azért a Stonehenge még európai szemmel is kirívó példa.
– Teljesen lenyűgözött a látvány.
– Hihetetlen, ugye? Ehhez hasonló ősi építményeket Máltán láttam még, ott több is van belőlük. Azt hiszem, oda még vissza fogok menni. Járt már ott?
– Nem, most elsősorban Franciaországra és a brit szigetekre koncentráltam.
Beszélgetés közben gyorsan telt az idő. Az amerikai utazó rossz hangulata teljesen megváltozott, talán már indokolatlan bizakodás töltötte el. Anglia végülis nagyon szép ország, az emberek kedvesek, mint ez a férfi is, és mégiscsak civilizált világban élünk, gondolta magában. Biztos volt benne, hogy sikerülni fog átmenetileg megoldást találni a gondjaira.
Már teljesen besötétedett, amikor némi autózás és beszélgetés után, egy újabb faluba érkeztek. A férfi megszólalt.
– Ez hát a híres Malbort, Cornwall ékköve.
Iris nem sokat látott a sötétben, de elsőre nem tűnt olyan különleges helynek.
– Valamiért ismernem kellene?
– Naná, laknak itt érdekes emberek.
– Igen? Kicsodák?
– Például én...
A lány szája széles vigyorra húzódott, Colinnak már megint sikerült megviccelnie.
– Imádom az angolok humorát, tudja?
– Örülök neki, hogy legalább maga szereti. Szerintem nem mindegyik őslakos értékeli, legalábbis az enyémet. Elnézést egy pillanatra, figyelnem kell, nehogy véletlenül a szomszédokhoz vigyem magát. Még ott fogják tartani, én meg hoppon maradok.
– Bánná?
– Már hogyne bánnám. Úgy elképzeltem, ahogy magyarázkodni fogok a gyerekeknek, no meg Mrs. Martynnak, aki éppen vigyáz rájuk. Elhiheti nekem, hogy egy jámbor idős hölgyet nem könnyű meggyőzni arról, hogy minden úgy történt, ahogy a valóságban.
– Nem lenne egyszerűbb, ha simán azt mondanánk, hogy hivatásos vagyok, és az út mellett szedett fel egy kis éjszakai hancúrozás kedvéért?
– Megsúgom, akár ezt mondom, akár nem, úgyis ilyesmit fognak terjeszteni rólam – válaszolt a férfi nevetve.
Közben egy kis utcába kanyarodtak, és megálltak a vége felé egy ház előtt. Elég nagy épület volt, amennyire Iris meg tudta ítélni. Néhány ablak mögül fény szűrődött ki.
– Ha kellemetlen magának, még mindig elvihet máshová...
– Dehogyis viszem! Ki tudja, miket beszélnek rólam a hátam mögött, még mindig az a legjobb, ha azt híresztelik, hogy rendkívül csinos fiatal hölgyeket hozok haza esténként.
Iris megint megilletődött a finom bóktól. Igazság szerint nem bánta volna, ha akár több napot itt kellett volna töltenie, de semmiképpen sem akart éppen annak a terhére lenni, aki a segítségére sietett szorult helyzetében. Aztán beugrott neki, hogy itt gyerekek is vannak, és máris átértékelte magában, mennyire lenne ideális napokat Jones-éknál tölteni. A férfi közben leállította az autót, kiugrott, majd a másik ajtóhoz sietett, és kinyitotta azt.
– Parancsoljon, kisasszony, a ma esti szállása előállt.
A lány óvatosan kilépett, és szétnézett az utcán, minden nagyon csendes volt. A férfi várakozón nézett, majd megszólalt.
– Nos, ha nem fél, akkor kérem, jöjjön velem.
A lány nagyot sóhajtott, majd a férfi után indult. Jones az ajtóhoz lépett, kulcsot vett elő, kinyitotta az ajtót, és a bejárat irányába mutatott.
– Csak ön után, kedves Iris.
A lány némileg bizonytalan léptekkel indult befelé, majd hátranézett. Házigazdája követte őt, és biztatóan mosolygott. Iris arra gondolt, most már nincs értelme visszafordulni. Bármi várja, egy éjszakát valahogy el tud itt tölteni.
--------------------------------------------
Előző Következő
A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!
