Az út keskeny szalagja lágyan hullámzó dombok között kanyargott, ám néha, amikor sík terepen haladt át, hosszan be lehetett látni. A Liskeard irányából közeledő autós gyönyörködött, ahogy az alkonyat vöröses fénye szinte ókori templomokat idéző oszlopsereggé változtatta a fasorokat. Nehéz volt betelni a látvánnyal, és a férfi most is lassított egy kicsit, hogy minél tovább tartson az út.
Talán éppen ez volt az oka, hogy már egészen távolról észrevette a fák között álló alakot. Szokatlan jelenség volt az, hogy valaki pont ott kószált. Bosszankodni kezdett, hogy miért járkál a sötétben az út mellett olyan, akinek ott nincs semmi keresnivalója. Ki tudja, mit akar– talán egy részeg, aki messzire tévedt a várostól? Vagy egy stoppos? Esetleg egy öngyilkosjelölt, villant be a férfi agyába, és arra gondolt, jobb lesz óvatosnak lenni, fékezni.
Közelebb érve látta, hogy egy nő áll az út mellett, és néz maga elé, mintha nem venne tudomást arról, ami körülveszi. A férfi kíváncsi lett, mi történik, még inkább lelassított. Amikor már csak néhány méterre volt az alaktól, a reflektorok rávetődő fényében jól látta, hogy inkább fiatal nő az, aki csak úgy ott áll és ki tudja mire vár. Elgurult mellette, majd lefékezett, és sóhajtva visszatolatott.
Lehúzta az ablakot, és igyekezett minél közelebb hajolni a másik oldalhoz.
– Jó estét! Elvihetem valahova? – kérdezte.
A nő nem reagált, a legkisebb érdeklődés jelét sem mutatta. A férfi várt egy pár másodpercet, újból bosszankodni kezdett magában, miért is állt meg. De udvariatlannak gondolta, hogy egyszerűen csak továbbhajtson, ezért megint próbálkozott.
– Elnézést, segíthetek valamiben? Elvihetem egy darabig?
A nő megmozdult, a szélvédőn keresztül a férfire nézett.
– Jó estét! Parancsoljon, szálljon be! – Mondta a férfi, és áthajolva, résnyire nyitotta az ajtót.
A nő némi tétovázás után beült, a belső világítás egy pillanatra megvilágította vékony arcát, amit haja takart. Amint behúzta az ajtót, a fény kialudt, és továbbra sem szólt egy szót sem. A férfi tűnődött egy kicsit, és arra gondolt, nem normális dolog az, hogy így viselkedik utasa. Ezért úgy döntött, inkább egy szót sem szól. Egyszerűen csak levette a lábát a fékről és elindult. Ha másban nem tud neki segíteni, csak abban hogy elviszi a következő településig, már megérte felvenni. Alig pár perces út az egész.
Ám lopva rá-ránézett a nőre, amíg még az alkonyati fény megvilágította. Látta, hogy utasa ifjabb, mint ahogy azt először gondolta. Hosszú barna haja volt, amit egyszerű frizurában viselt: egyenes tincsei a háta közepéig értek. Meleg barna szeme valahova a távolba nézett, mintha nem is látta volna, mi van körülötte. Arcát határozott, egyenes vonalú orra tette karakteressé. Talán még szigorúnak is tűnt volna, ha szeme nem lett volna inkább kedves, szája vonala pedig mosolygós. Utóbbi még úgy is látszott, hogy e pillanatban jókedvnek nyomát sem lehetett lárni rajta. Farmert és könnyű fehér pulóvert viselt, és csak az a kis hátizsák volt nála, amit most éppen az ölében szorongatott.
A férfi szeme megakadt a pulóveren– mindig feltűnt neki, ha egy nő fehérben van. A pulóver és a feszes nadrág láthatóvá tette a lány csinos alakját. A férfinak szinte kedve támadt megkérdezni, miért búslakodik ennyire egy ilyen vonzó lány, aztán észbe kapott, és inkább nem szólt. Lassan vezetett, újra gyönyörködött a tájban. Azt viszont érezte, utasának egészen más járt a fejében. Végül a férfi megtörte a csendet:
– Engedje meg, hogy bemutatkozzam, Colin Jones.
A lány ránézett, és úgy tűnt, mintha azon gondolkodna, megszólaljon-e.
– Iris... – mondta halkan –, Iris Peterson.
– Szép neve van – válaszolta a férfi –, igazán szép.
Iris maga is szerette a nevét. Édesanyja választotta neki, szerette büszkén mondogatni, hogy mennyire illik ez a név kislányára. Ő pedig soha nem felejtette el, ahogy kiáltott neki, amikor vacsorázni hívta. Kicsi korában Marylandben laktak, egy nagy házban, nagy kerttel, és néha annak egészen a sarkából kellett előcsalogatni a kis kalandort.
Iris már tősgyökeres amerikainak számított, anyai felmenői sok generációval azelőtt vándoroltak ki Írországból, apjának pedig skót ősei voltak. Testvér nélkül nőtt fel, pedig szerette volna, ha lenne egy kishúga.
A kis család jólétben élt és viszonylagos nyugalomban, egészen addig, amíg apja elköltözött otthonról. A lány alig hat éves volt, és nem igazán értette, mi történik. Anyja a könnyeivel küszködve próbálta elmagyarázni, hogy most majd ketten együtt kell boldogulniuk, mert a papa máshol, máshogy szeretne élni.
Tulajdonképpen nem változott hátrányára a helyzet, mert nagyon jól érezték magukat kettesben. Édesanyja sok időt töltött vele, gyakran kirándultak, utaztak, Iris gyerekkorában sok szép helyet megismert. Akkor még minden egyszerűnek tűnt, eszébe sem jutott, hogy élnek olyan jól, pedig apja messzire költözött.
Aztán valami lassacskán megváltozott. Anyja mosolyába egyre több szomorúság vegyült, és néha több napra el kellett utaznia. Egy idő után mind gyakrabban jelentkezett édesapja, majd egy napon visszaköltözött a nagy marylandi házba. Irisnak talán örülnie kellett volna neki, hogy újra együtt a család, ám gyermeki ösztönei megéreztették vele, valami titok lappang édesanyja körül. Nyugtalanabb lett, és ezzel együtt ragaszkodóbb is, szinte soha nem mozdult el anyukája mellől.
Az egyik este, amikor vacsora után a család együtt ült a nappaliban, Irist az ölébe ültette az édesanyja, majd szorosan magához ölelte. Nem szólt semmit, a gyerek hozzábújt, ám hirtelen valami nedvességet érzett. Felpillantott, és látta, hogy édesanyja arcán könnyek csorognak. Szótlanul ültek, majd édesanyja megszólalt:
– Iris, el kell válnom tőled...
Ekkor már mind a ketten sírtak. Iris nem kérdezett, gyerekfejjel is tudta, érezte, mit akar mondani édesanyja. Még sokáig ültek együtt a fotelben, egymást szorosan átölelve, sírva. Pár hónap alatt édesanyja állapota sokat romlott, hosszú heteket töltött a kórházban. Végül már csak üldögélt a székében, a nagy marylandi ház kertjében, és nézte, ahogy Iris játszik.
A lány utolsó emléke az volt édesanyjáról, ahogy az ül a karosszékben, majd elhaló hangon hívja őt. Ő odaszaladt, hozzábújt és átölelte. Csak csend töltötte be a kertet, s mindent átható szomorúság.
A temetésre alig emlékezett, csak néhány kép maradt meg Iris emlékezetében. Ott volt pár rokon is, többek között Laura néni, anyai nagynénje, aki korábban is vigyázott rá néha. Ezek után pedig kifejezetten sok időt töltöttek együtt. Laura néni egyedül élt, nem volt gyereke, és nagyon nagy örömmel vette szárnyai alá a magányos kislányt. Ahogy ő szerette a kislányt, úgy kezdett Iris is kötődni hozzá.
Ráadásul Laura néni eredetileg Arizonában élt, ott, ahová a megárvult lány és édesapja költözött. Az alatt az idő alatt amíg apja külön lakott, Arizonában talált magának állást, és most hogy már semmi sem kötötte Marylandbe, visszatért. A nagy házat eladták, és soha nem látták többet.
Iris utálta Arizonát, a nagy sivatagokat, a forróságot. Ráadásul nem kerttel körülvett házban laktak, mint annak előtte, hanem egy lakásban egy nagyvárosban. Itt nem tudott hova menekülni a bánatával, csak ült szobája sarkában naphosszat. Ott nem zavarta senki, apja igen sokat volt távol. Nem éltek rosszul, az apjának jó állása volt, és az anyai örökség biztonságot jelentett.
Természetesen Iris, mint egyetlen örökös, gyerekként nem férhetett hozzá a pénzhez. Igazság szerint nem is foglalkoztatta ilyesmi. Még nem érthette meg, hogy a pénznek is van hatalma, ereje, mennyi mindent ez tett lehetővé- a vagyonra soha nem gondolt. Inkább a tanulásba vetette bele magát, ott keresett gyógyírt a fájdalmára. Ennek meg is lett az eredménye, kiváló eredményeket ért el. Tanárai szerették, általában úgy tartották, hogy tehetséges lány, aki még sokra viheti.
A közösségben inkább befelé forduló volt, nem volt igazi társasága. Ritkán volt vidám, és néha teljesen elvesztette a kedvét, vagy megbántódott, ám aztán mindig összekapta magát, és szinte dacosan nézett szembe a bajokkal. Ahogy lassacskán felnőtt, lelkileg is megerősödött, sok seb behegedt, de mélyen még mindig ott lappangott a szomorúság. Néha magára zárta az ajtót, és próbált szólni édesanyjához, ám csak a csend volt a válasz.
Középiskola után, amikor végre először igazán nyílt lehetősége a választásra, úgy döntött, hogy angol irodalmat fog tanulni. Még ennél is fontosabb volt számára az, hogy Arizonától távol, attól lehetőleg minél jobban különböző helyen akart élni. Ezért kezdte meg Virginiában tanulmányait.
Az egyetemi campus csodálatos helyen feküdt. A független élet, az új élmények, az izgalmas tanulmányok új erőt adtak Irisnak. Remekül érezte magát, és szerette azt, amivel foglalkozott. Szép időszakként emlékezett ezekre az évekre. Néhány fiúval is volt kapcsolata, csak épp egyik sem volt igazán komoly. Talán teljes szívéből kellett volna vágyni a szerelemre és meg kellett volna nyílnia előttük, Talán tudat alatt még mindig félt attól, hogy valakihez olyan erősen kötődjön, mint az édesanyjához.
Aztán egyszer vége lett az egyetemnek, és a frissen végzett ifjú hölgy ott állt kezében a diplomával, ám maga sem tudta, mihez kezdjen. Kizárólag azzal vont tisztában, hogy bármit megtehet, hiszen már nagykorú és a sorsa a saját kezében van.
Először Amerikában utazgatott egy rövid ideig. New York, Los Angeles, San Francisco, csak néhány város volt azok közül, amiket szeretett volna igazán megismerni. Azt gondolta, hogy fiatal, független értelmiségiként könnyen be fog illeszkedni és gyorsan talál új barátokat.
Ám csalódnia kellett. A nagyvárosok rohanó életritmusa nagyon különbözött a szabados egyetemi évektől. Az emberek többségének élete, akikkel találkozott, a karrier körül forgott, a munkájukon kívül alig tudtak másról beszélni. Repkedtek a sztorik rossz vagy rosszabb főnökökről, hiteltörlesztésről.
Akik közeledni próbáltak hozzá, majdnem mindig csak tárgyként tekintettek rá, egyetlen éjszakára akarták a magukénak tudni. Ő másra vágyott. Úgy vélte, felesleges próbálkozni azzal, hogy sodródjon a nappali és éjszakai életben, míg nem találkozik az igazival. Ezt egyszerűen méltatlannak és valószínűtlennek gondolta. A karrieristák világa pedig annyira idegen volt.
Hirtelen nagyon tanácstalan lett a jövőjét illetően, majd a sors egy könyvtárba vitte. Újra elővette az egyetemi évek alatt tananyagként nem mindig élvezettel olvasott klasszikus regényeket, amiket most szinte falt. Vágyat érzett hogy megismerje Európát, ahol a legnagyobb klasszikusok éltek és alkottak. Tudta, hogy a valóság és regények világa közt óriási a szakadék, és ettől szinte még vonzóbb lett a lehetőség. Úgy döntött, elutazik.
Iris teljesen beleélte magát az ötletbe. Hazautazott Arizonába, hogy közölje apjával az elhatározását. Mivel az európai úthoz pénz kellett, szóba került az anyagi helyzete is. Az édesanyja után maradt örökséget apja kezelte eddig, és a megbízható, nem túl kockázatos befektetéseknek köszönhetően Iris olyan vagyon felett rendelkezhetett, ami elég hosszú távon biztosította a jövőjét.
Eltöprenghetett azon, hogy a továbbiakban mi történjen a pénzzel. Laura néni amellett kardoskodott, hogy a vagyon sorsát irányítsa Iris. Úgy érezte, miután apja egyszer már cserben hagyta, jobb lenne ha Iris venné kezébe a saját dolgait. Meglehet, kimondatlanul is feminista volt. Azt mondta mindig, hogy egy nő legyen a maga ura. Ebbe a felfogásba nem illett bele, hogy Iris diplomával a kezében csak utazgasson, az anyai örökségből éljen, amit az apja kezel. Egyszer Laura néni rá is kérdezett:
– Iris, tulajdonképpen mit akarsz csinálni? Mire jó ez a bolyongás Európában?
Iris csak vállat vont és elmosolyodott:
– Én úgy érzem, hogy ez a legjobb dolog, amit tehetek. Valami azt súgja nekem, hogy oda kell mennem. Ennyi.
– Ennyi?!? – fakadt ki Laura néni. – Ideje lenne elkezdened dolgozni, a saját, valódi életedet élni. Családot alapíthatnál végre. Csak ehhez nyilván le kellene telepedni.
– Én nem akarok még megállapodni, fiatal vagyok...
– Igen, még fiatal vagy. Aztán egyszer már nem leszel olyan fiatal, és akkor majd emlékezni fogsz rá, amit most mondok neked: egy ember élete nem lehet teljes anélkül, hogy párja és családja lenne. A magány egy ideig kényelmes, de utána inkább fájdalmas, ezt hidd el nekem. A saját bőrömön tapasztaltam meg milyen egyedül lenni, de nekem már késő. Te viszont még dönthetsz!
– Döntöttem is. Elutazok. Meg akarom ismerni Európát!
– Tudom én, mennyire vonzó az a szabados élet, bármi is jár vele. Jól van, így van jól, járd a saját utadat. És engem nem hibáztathatsz azért, mert nem szóltam, sem pedig azért, mert akaratod ellenére kényszerítettelek valamire.
Iris megölelte nagynénjét, és mosolyogva mondta:
– Te leszel az utolsó, akit bármiért hibáztathatok. Köszönöm, amiért segíteni próbálsz.
– Én csak azt szeretném, ha boldog lennél – válaszolta Laura néni, és gyorsan megtörölte a szemét.
Iris tudta, hogy ez így igaz, és örült, hogy van valaki, akire mindig, minden körülmények között számíthat. Arra álmában sem gondolt, hogy egyszer, nem is sokára, fontos lehet nagynénje segítsége és támogatása.
Ezekben a napokban inkább azzal volt elfoglalva, hogy felkészüljön az útra. Szerencséjére az anyanyelve mellett franciául is elég jól elboldogult, ezért Franciaországot választotta első úti célként.
Más ügyben is makacs volt, örökségét továbbra is apja gondjaira bízta. Apja szótlan, nyugodt ember volt, tudott bánni a pénzzel. Iris néha úgy érezte, mintha az egyetem vége óta megváltozott volna valami közöttük, de elhessegette a gondolatot. Feleslegesnek tartotta olyasmin töprengeni, ami a szeretteihez kapcsolódott. Megbízott bennük, számított rájuk, hiszen olyan kicsi volt a család, amihez kötődhetett. Ha voltak is problémák, azok felett inkább elsiklott. Számára ez jelentette a kevéske biztos hátteret, és nem akarta, hogy ezt bármi megzavarja.
Így eszébe sem jutott az otthoni dolgokkal foglalkozni, hiszen az utazás lázában égett. Napok óta már csak egy város neve járt a fejében: Párizs!
--------------------------------------------
Előző Következő
A regény ingyenesen olvasható. Amennyiben tetszett és támogatnál, kattints ide!
